Az élet szép!

Főleg akkor, ha ott vagy, ahol szeretnél, és azokkal, akikkel szeretnél. Ellenkező esetben mindent másképp lát az emberfia. Három hét ripsz-ropsz úgy eltelt, hogy ihaj! Minden reggel felkeltem a szokott időben, megvártam amíg Nagyobbikam és Kisebbikem útra keltek, majd elmentem szurira, az Óperenciás tengeren túlra. Nagyon messze volt, sok akadályt kellett legyőznöm, de végül sikerült leereszkednem a tetőtéri lépcsőkön, hogy végre találkozhassak az én Anyukámmal, aki lent a földszinten lakik.  Anyu minden reggel várt már, hogy beadhassa nekem a hasikámba a szurikácskámat, hogy ne kapjak trombózist, ne bénuljak le, hogy kicsit ismét doki lehessen, aki szigorúan ügyel a pánciensre. 15 db volt az adag. Az utolsó volt a legszebb pillanatok egyike röpke életemben. Egy darabig “nyilvános áztatóba”  biztos nem kell mennem, mert a lila foltokkal a hasamon úgy néztem ki, mint akit jól és alattomosan összerugdostak. Pedig csak szurkáltak alattomosság nélkül. No mindegy, ezen is túl voltam. Aztán hazamentem, felvánszorogtam a Himalája tetejére és máris otthon voltam. Lazítottam, majd sportosan nekiálltam tornázni. Tiszta izomból kinyújtottam a karomat előre, hátra, fel, le többször is, a hegyi levegőn jó mélyeket lélegeztem, hogy a friss levegő átjárja testem-lelkem-énem. A hármas egység nagyon fontos! 5 perc után jól elfáradtam, pihiztem egy kicsit, majd még egy kicsit, mert higgyétek el, a pihizésbe is el lehet fáradni! Majd elmosogattam 3 poharat másfél fertály óra alatt, kettő tányért egy óra alatt, ettem egy kicsit, olvastam, szóval kikapcsolódtam a megterhelő, stresszes munkák után. Azért nem töltöttem hiába az időt! A Net az Net! Eddig mindig az volt a bajom, hogy semmire sem jutott elég időm, most ráértem. Rácsatlakoztam a Világhálóra és igyekeztem a betegségemmel kapcsolatban megtudni mindent. Elővettem  a zárójelentésem és nekiálltam latinul tanulni. Ha már ennyi időm volt, gondoltam simán leszek Hippokrates, ha kell az esküt is leteszem. A keresési eredmények elolvasása után elsőször megnyugodtam, majd a következő eredménynél könnyek szöktek a szemembe, láttam ÉNNÉLKÜLEM az életüket mindazoknak, akiknek nagyon fogok hiányozni! Á mondtam, ez hülyeség, velem ilyen nem történhet meg, ismét kerestem. A gondolataim: Na ugye! Semmi bajom! De azért nem árt az óvatosság, sok mindenre oda kell figyelnem, nem ehetek most már bármit, nem ihatok akármit, vigyáznom kell magamra, ébren figyelni, állandó készültségbe kell lennem! Át kell szerveznem az eddigi életem, ja ja! Majd csak lesz valahogy. Csak egy kis atomtöltetet fogok kapni, semmi felesleges kemikália, nem nem. Á az én kis Sebastianom nem volt annyira rossz kislány! Egyébként elkeseredésre semmi okom, a sugárterápiának nincs is szinte mellékhatása, csak egy kicsit lehámlik rólam majd a bőr, mintha napoztam volna a Holdon, az égési sérüléseket sokféleképp lehet csitítani, aloe vera, krémek, hűsítő gelek. No minden rendben lesz, kibírom azt minimum 25-30 adagot. Hogy 5 évig hasikám ismét lilácska lesz, mert hormon injectiókat kapok! Hát az má meg sem kottyan! Élni fogok, meggyógyulok, kitartok, bátor, erős leszek, mint egy orosz lány, és sugárzó!

Azért egy valami nagyon megfogta elmém. Van egy igaz, bölcs mondás: “AMIT ESZEL, AZ VAGY!” Csak éppen nemigen foglalkozunk vele, vagy túlzottan is ezzel foglalkozunk. Én nem vagyok sem vegás, sem hús-zabáló. Szeretek jókat, finomakat enni, sőt főzni is szeretek. De eddig rendszerben nem gondolkodtam étkezési szokásaimat illetőleg. Most viszont rengeteg új tudással a hátam mögött rájöttem, hogy szinte minden betegséget meg lehet előzni, vagy ha már megtörtént a baj, a gyógyszerek mellett az étkezési szokások egy icipici megváltoztatásával is meglepő eredményeket lehet elérni. Ma már a reggelt éhgyomorral kezdve magokat eszem, szezám-len mag, amibe belekeverek időnként ezt-azt. Majdnem minden zöldséget párolva, vagy nyersen fogyasztok, vannak speciális gyümölcseim, amiket egy cél érdekében eszem – meg akarok gyógyulni. Nem mindig azért eszem, hogy jól érezzem magam, hanem azért eszem meg azt az ételt, mert tudom, hogy szervezetemnek arra szüksége van. “FŰBEN, FÁBAN ORVOSSÁG!” Azt tapasztaltam, hogy ugyan a Neten mindent meg lehet találni, de összefoglalóan, egyszerű vonalakban vázolva a fűszerek-gyümölcsök-gabonafélék és egyéb kajával kapcsolatos tudnivalókat még senki sem szedte össze, vagy én nem bukkantam rá. Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok egy honlapot készíteni, és az általam megtudott dolgokat nyilvánossá teszem, hátha jól jön majd valakinek. Most még szerkesztem, remélem nemsoká meglesz.

No de maradjunk az eseményeknél. Szóval gyógyulgattam, lábadoztam szó szerint, de azon kívül semmi bajom nem volt. Családom minden lépésemet aggódva figyelgette, óvtak, szeretgettek. Barátném, barátaim, ismerőseim mind velem voltak, soha nem hagytak magamra. Vártunk a szövettanra, ami folyton-folyvást nem készült el. 4 hét múlva kontrollra mentem vissza életem megmentőjéhez, sebészdoktorbácsihoz, és végre megjött a részletes szövettan is. Ültem a váróban sokad magammal, friss műtöttek mutogatták magunknak kütyüjükben lévő folyadék mennyiségét, büszkék voltak ha kevesebb volt nekik, mint némelyik sorstársuké ibrikében. Mellettem egy csendes, kütyü nélkül várakozó, velem kb. egyidős hölgy ült. Láttam rajta, hogy ideges, feszült. Egy óra várakozás után már én is unni kezdtem, valahogy szóba elegyedtünk. Őt még nem műtötték, az első talira jött. Próbáltam megnyugtatni, hiszen én már túl voltam ezen. Ő meg mint kiderült túl volt már egy kemoterápiás kezelésen. Nem lehetett addig műteni, amíg a daganat össze nem húzódik egy kicsit, a nyirokrendszerében is voltak áttétek. Arra gondoltam én milyen szerencsés vagyok! Az én kis Sebastianom kicsit volt, ugyan kinyírattattam sebészdokibácsival, de az ő baja, miért nálam akart otthonra lelni. Nincs nyirok áttétem, és sebészdoktorbácsi is azt mondta, az én digi-dagi-daganatomra nem kell kemó, csak sugárzó természetem potenciális növelése érdekében fognak sugározni! A hölgy végtelen beletörődéssel viselte sorsát, nem panaszkodott, pedig haja már nem volt,  a kemó szétmarta a vénáit, alig állt a lábán. A műtéttől azonban nagyon félt. Nagyfia hozta-vitte, aggódva figyelte mozdulatait. NNNagysokára megjött dokibácsi, a friss husik, mint egy csivitelő verébraj, a bejárati ajtóhoz tömörültek, nehogy valaki beelőzzön. Nem tudhatták, ők sem különbek nálunk. Vártunk. Aztán eljött az én fellépésem ideje, szólított a Mindenható! Nem aggódtam, nem izgultam, nem akartam sokáig időzni. Egy-két mondat, mosolygás után sebészdoktorbácsi elmondta, hogy a szövettan az előzetes szövettani eredményt támasztotta alá, rosszindulatú volt Sebastian, de nem tudott behálózni, a további kezeléseket már az onkológián fogják megállapítani. Elköszöntünk, könnyeket nem ejtettünk egymásután.

Anyuval úgy beszéltük meg, hogy az onkológiára semmiképp sem megyek egyedül, így hát együtt ültünk autóba, és együtt mentünk fel a hegyre. Szép idő volt, s bár a hegyre mentünk, de túrázni nem akartunk. Nem túra lett, hanem tortúra. 3 óra várakozás étlen-szomjan, a reményből reménytelenség, mert kiderült, hogy Sebastian nem adta magát olyan könnyen. Kitartó, mint én, szívós, mint én, szóval a “Jó Isten” is egymásnak teremtett minket. A megoldás: kemoterápia.

Ébredés és támolygás

Kettő. Felébredtem. Azt hittem, teljesen ébren vagyok, így máris nyúltam a mobilért, hívtam a lurkókat. Nagyobbikam vette fel, elkezdtem beszélni, Ő meg kiabált, hallózott. Nem értettem. Újra elkezdtem beszélni, a végeredmény ugyanaz. Biztos rossz a mobil, nincs térerő. (Jut eszembe!  Valakitől egyszer azt hallottam, hogy a vezetékes telefonnál is elmegy időnként a térerő! Gondoltátok volna? – csak vicc) “Gyertek!” s ezzel letettem. Jól voltam, nem fájt semmi, mozogni nem mertem. Cső futott ki belőlem, tekergőzött, mint egy spagetti. Lopva, hogy senki se lássa a pizsim, alá tekintettem, ellenőrzést tartottam, hogy minden “kellékem” megvan-e, véletlenül nem szedtek-e ki többet belőlem, mint ahogy én elterveztem. Látszólag minden rendben volt, bár a sebet szép nagy tapasz fedte. A kórteremben mindenki jól volt viszonylag, volt akinél bőven akadtak látogatók. Alapvetően nem zavartuk egymást. Nemsokára megjöttek az enyéim is. Nagyobbikam és Kisebbikem mindenkit elsöpörve “rohantak” hozzám. Könnybe lábadt a szemem, és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne bőgjem el magam. Még nem voltam ilyen helyzetben. Jött Nagyobbikam Nagyja is, Anyu, Öcsi. Rettentően aggódtak. Aztán elmesélték, hogy a frászt hoztam rájuk, mert a telefonálás közben én el-el aludtam, ők meg igyekeztek hallózásukkal felkelteni. Én nem értettem, szerintem meg a mobil vonal volt a rossz, biztos megint az a fránya térerő kavart be! Sőt rosszul esett, hogy egy beteg emberrel így üvöltöznek. De hát hinnem kellett nekik, többen voltak. Aztán sor került az ajándékozásra. Kaptam vizet, kb. 10 litert (ebből már fürödni is lehetett volna) aztán gyümölcsöket, trópusit és egzotikusat - gondolkodtam piacot nyitok, kekszet, kést, villát, ollót. Kisebbikemtől csokit. Szóval belaktuk tisztességesen a kórterem egy kis sarkát. Én sokszor el-el révedtem, szerintem időnként aludtam is, de mégis az a szeretet és aggódás volt megható, amit tőlük kaptam. A látogatásnak vége lett, mondtam menjenek haza nyugodtam, majd holnap talizunk, s tényleg éreztem: most jobb, ha egyedül vagyok. Elmentek, s máris hiányoztak. Még sosem voltam tőlük távol, még sosem volt, hogy nem kívánhattam nekik Jóéjszakát, és még soha sem volt, hogy reggel ne együtt mostunk volna fogat. Na ez persze csak képletesen értendő! Már csak 2 nap, és minden a régi lesz, ezzel nyugtattam magam. Nemsokára bejött a Nővérke, akinek nagyon-nagyon örültem, mert már régen volt az az idő, amikor a szükségleteimet egyedül ki tudtam elégíteni. Felsegített és legnagyobb megdöbbenésére én máris száguldottam az adott helyiség felé. Hát ilyet ritkán láthatott, de az idő már nagyon sürgetett. Mondtam neki, ne féljen, minden ok, s máris ott voltam. Igen ám, de arra nem számítottam, hogy a művelet a cső miatt nem lesz olyan egyszerű. Gyorsan találtam megoldást. Felkötöttem  a pizsimre, s zsupsz! Már folyt is minden, mint a karikacsapás. Dolgom végeztével, rendet raktam magam után,  és hátrafordulva meghűlt az ereimben a vér! Égszínkék tartalmat engedtem ki! Úristen! Tudtam, hogy sugárzó természetem van, na de ennyire? Nővérke tudta, hogy ez lesz, s csendesen megjegyezte, hogy ez normális, egy-két nap és újra a régi színekben fogok pompázni. Végül is engem nem zavart, kedvenc színem. Visszatámolyogtam ágyamhoz kipihenni e megrázkódtatás. Elaludtam.

Égtelen zajra ébredtem, hatalmas felfordulás volt a kórteremben. Aztán a hónom aljába akartak dugni valamit, természetesen nem engedtem, majd a karomon matattak, és nem akarták elhinni, hogy jól vagyok, köszönöm szépen semmit sem kérek, nincs szükségem semmire. Felhúzták a hasamon a pizsimet, na itt már támadtam! Azt nem! Na de ilyet! Mindig rossz ébredő voltam. Szeretem, ha szépséges csönd, nyugalom, félhomály vesz körül, amikoron pilláimat nyitogatom. Most meg valami hadsereg lerohant. Eltelt egy kis idő, majd megértettem, reggel van, a Nővérkék jöttek. Munkájukat végezték volna, ha én hagyom. Na jó! Legyen! Lázat mértünk, vérnyomást mértünk, majd végül is nem hasba, hanem karba szuri. Jól vagyok, jól aludtam, minden rendben. Kivonultak. Szobatársaimon végignézve vert hadsereget hagytak maguk után, a reggeli adrenalin sokk volt mindenkinek. Szünet következett, majd megérkezett a villásreggeli. A villa sem volt sehol, meg a kaja sem. Illetve szemüveget feltéve láthatóvá vált. Még szerencse, hogy volt saját ellátmányom, a többit eltettem, hátha jó lesz valamire. Legfeljebb hazaviszem Bungyinak, aki kutyus, és mivel őt nem hozták el látogatóba, majd egyszer én megyek el hozzá haza, és akkor lesz mivel kedveskednem neki. Ismét szünet következett, majd jött a harmadik felvonás. Ekkor már kíváncsi is voltam: most mi lesz? Megjött sebészdoktorbácsi, életem megmentője, mosolygott, pár perc alatt tájékoztatott, hogy minden rendben volt a műtét alatt, komplikációk nem voltak, gyógyuljak, sétálgassak, erősödjek. Nosza! Elmentem kávézni, körül akartam nézni ezen a különös bolygón. Imbolygó léptekkel megtaláltam az automatát, s máris ihattam az illatos nedűt. Végre felébredtem. Most úgy őszintén: lehet kávé nélkül felébredni? Na ugye, hogy nem. Romantikus természetem szereti a Napfelkeltét, imádom a madarak füttyeit, szeretem a levegőt, ami nem tisztítószer szagú, ezért kivágtattam a betondzsungelbe. Zsiráfkámmal együtt, illetve csak kacér lábaival köntösömön, a derekamra felkötött palackkal érdekes látványt nyújtottunk, sok pillantást, köztük elismerőt is kaptunk. Fél óra után húzott vissza az ágy, és én nem álltam ellent hívó szavának. A kórteremben viszonylagos nyugalom volt, mindenki kezdett magához térni, felkelni, mozogni. A mozgásstílusunk egyforma volt, mintha mindenki ugyanabba az aerobik stúdióba járt volna, a lassított mozgás felvétele és lejátszása tökéletesre sikerült. Az egyik oldal kicsit ferde állású, a járás óvatos, megfontolt, lassú. Öregek napközijében gyorsabban mozognak. Sebaj! Megerősödünk majd!

Teltek az órák, félnapok, napok, reggeli ébredések, vizitek, ebédek, látogatók, alvással teli csöndes pilledések. SMS váltások Nagyobbikammal, Kisebbikemmel, Anyuval, Öcsivel, Barétnőmmel, kedves Ismerősökkel. Szerettek, eddig is tudtam, de, hogy ennyire? Hisz mindig úgy éreztem, nem tettem mindent meg, nem voltam mindig ott, nem mondtam el nekik mennyire fontosak, hogy nélkülük nincs ÉLET!!! Bármily furcsa,  de tényleg csak akkor vesszük észre, hogy mennyire fontosak, ha bajban vagyunk! Egyébként csak dolgozunk, rohanunk, dolgozunk, rohanunk, pénzt keresünk, elköltjük, és szép lassan elköltjük az életünket is anélkül, hogy megállnánk és elgondolkodnánk azon, ha Ők nincsenek, mi sem vagyunk. Ha ők nem szeretnek, mi sem szeretünk. Miért? Mert ha ők nincsenek, akkor kit tudnánk szeretni? Önmagunkat? Sokan ezt teszik és jól meg is vannak egyedül, egy darabig. Aztán unalmas, kiégett, szánalmas, önző remetékké válnak, egyre több aggodalommal, negatív gondolatokkal, és mivel ekkor már nem szeretik magukat, hogyan tudnának bárkit is szeretni? Inkább okolnak mindent és  mindenkit elhibázott sorsukért. Egyszerűbb. Egyszerűbb nem szeretni, mert ha nem szeretsz, akkor fájdalom sem érhet. Azt hiheted nem függsz semmitől, és senkitől, nem tartozol sehová, nem kell lemondanod semmiről. Szeretni őszintén a legnehezebb a világon. Énünk önmagát szereti a legjobban, minden első gondolatunk csakis és kizárólagosan önmagunkról szól. Arról, hogy nekünk legyen a legjobb, a legkönnyebb, hogy nekünk ne fájjon, minket senki se bántson. Minden betegség egy kiváltó ok. Mondom Én, aki beteg. Én váltottam ki ezt a betegséget a hülye gondolataimmal. Ahelyett, hogy időben észrevettem volna azt, hogy ha én őszintén tudtam volna szeretni, engem is őszintén szerettek volna. Ma már tudom, és bármi történt eddigi életem során velem, és az elkövetkezőkben, igyekszem őszintén szeretni, elfogadni mindenkit olyannak, amilyennek önmagát teremtette.

Na erre is jó egy kórterem. Próbatételek sorozata, bár érdekes, hogy sorstáraival az ember sokkal toleránsabb tud lenni. Életem eddigi szakaszának végéhez közeledtem. Vártam a nagy napot, hogy leszedjék a kötést, és kivegyék a csövet, hogy mehessek haza! Vizit előtt megjött sebészdoktorbácsi, kicsi várakozás után szólított. Rohantam! Zsupsz, már a vizsgálóágyon ültem - nagy levegő, egy reccs, és a tapasz lent is volt, – nagy levegő, egy jó mély cuppantás és a cső is kint volt. Gyorsan ment minden. A záróm kész volt, sebészdoktorbácsi mondta, hogy a szövettani eredményre várni kell 1-2-3-4 hetet. Jó, hogy nem számolt tovább! Megköszöntem mindent és távoztam.

Összepakoltam mindent, már előző este, hívtam Nagyobbikamat, hogy jöjjenek már, mennék HAZA. Ébredeztek még, így vártam. Közben végszóra megjött gyógytornász néni, aki gyermekem lehetett volna. Mondta: tornázzunk! Jajj! Jujj! Húz, fáj, nem mozog. Nem baj, kell! Óvatosan, de muszáj! Tornából mindig ügyes voltam, így megdicsért. Feladatsort is adott, amit majd otthon kell minden nap elvégezni. Elfáradtam és pihegtem, de végre megjött Kisebbikem és Nagyobbikam értem Nagyjával, meg Anyuval. Azt hittük először, hogy csocsi csővel mehetek majd haza, így beosztották a feladatokat. Nagyobbikam viszi a cuccaimat, Nagyja vezet óvatosan, Anyu csövet tart. Cső az nem volt, de ez baj nem volt! Mentem HAZA! Öcsihez, Bungyihoz, Pötyihez, Csicsikéhez, Memihez, Durcihoz, a Kertemhez, a Virágjaimhoz, a Tavamhoz…, majd elmondom kik-mik ŐK! Esett az eső, fújt a szél, hideg volt, de nekem sütött a Nap, a Hold, a Merkur, a Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó, na jó abbahagyom! Szóval az egész Világegyetem!

Második etap - kő, papír, olló

Mitől fél az ember fia a legjobban? Amikor még pici semmitől, ahogy csepredik és kapcsolatba kerül a külvilággal szülei a védelmükbe veszik, tehát elkezdik tiltani midazt, amitől ők is félnek. Pedig a legrosszabb tanácsadó a félelem, mert torzítva lát mindent az, aki fél. Amikor pedig arról van szó, hogy idegenek a testedben matassanak, akkor amikor nem vagy magadnál, nahát az az érzés fagyasztó. Ha az ember egészséges, akkor kevesebb félelemmel él együtt, ha beteg többel, de ha rákos, akkor a legtöbben olyan démonokat fejlesztenek ki, hogy ihaj. Nos, én megpróbáltam szembeszállni a félelmeimmel. Elolvastam a Neten sokmindent erről a betegségről, a műtéti eljárásokról, a kezelésekről, mellékhatásokról, a felépülés lehetőségéről. Jól összezavarodtam. "Na jó - gondoltam, most elég, inkább élek". És éltem a normális, megszokott, sokszor unalmas kis átlagéletem, amely a számomra oly kedves. De észrevettem, hogy belül valami megváltozott. Eddig is érzékeny voltam a külvilág, a családom, a barátaim felé, most viszont sokkal jobban észrevettem azt, hogy kiben mi rejlik, ki mennyire őszinte, ki az aki tényleg barát, de megtudtam azt is, hogy ki az, aki a mosoly álarca mögött csak egy éhes ragadozó. Érdekes felfedezéseket tettem.

A műtétre ismét egy hónapot vártam, mert nem volt sebész, aki megműtött volna. Az ok egyszerű: szabadságolások ideje volt. Annyi szerencsém azért volt, hogy ismerősök révén, ami a mai világban elengedhetetlen sajna, tájékozódni tudtam arról, ki az aki ilyen típusú műtéteket vállal, és sikerült felvenni vele a kapcsolatot. Elmentem hozzá, és képzeljétek el normális, rendes, sőt ilyen nincs! de van! SZERÉNY sebészorvossal találkoztam. Korrekt volt, nem lihegte túl a dolgot, és saját jelentőségét sem. Gondoltátok volna, hogy van ilyen? Pedig befutott plasztikai sebészről van szó!  Megbeszéltük az időpontot, megnyugtatott, nem nagy a daganat, kb. egy órás műtét lesz, kb. 1-2-3 napot kell kórházban lennem. Ha minden jól megy mehetek haza.

Nagyon megkönnyebbültem, mert már tudtam, hogy mi vár rám, ismertem valamennyire azt az embert, akinek kezébe adtam az életem. Egy hónapom volt ismét arra, hogy felkészüljek. Hogy mit csináltam? Napoztam, fürödtem, kertészkedtem, nevettem, hülyéskedtem, gondolatban pedig elterveztem a műtétem, felépülésem egész történetét. Nem volt okom félni, nem akartam félni. Az élet szép volt!

Aztán rájöttem nem csak gondolatban kell felkészülnöm. Nem volt pizsim, papucsom, törölközőm satöbbi, satöbbi. Nosza, menjünk vásárolni! Két gyermekem természetesen jött velem. Hát be is vásároltunk szép hálócuccot (milyen hülyeség: nem is hálni mentem, hanem halni), ami szerintük (szerintem is) nem 'nyanyás", vidám, kellemes, könnyű viselet. Tehát a pizsim felső részén egy zsiráf feje és teste volt, míg a hozzá tartozó köntösön a zsiráfocska szép, erős lábacskái az alsó traktusban elhelyezve. Napsárga színben, mert nagyobbikam kedvenc színe. Akkor minden napsárga cuccot megvett, mert az  a remény, és a vidámság színe. Ami igaz is. Azám, de én nem akartam hálóruciban megjelenni, volt már egy műtétem, tudtam, jobb lenne egy rendes, hagyományos kis pizsi, mint az óviban. Alig találtunk, mert volt barbis, cukis, rózsaszínecskés, ledér, kaccér, szexxxszis meg minden, de normális, ami még ráadásul méretben is jó, nos az is csak egy volt. Napsárga színű, egyszerű kétrészes. Tehát a felszerelés legmacerásabb része megvolt. Mint később kiderült, sikerült sikkes, új, hóbortos viseletet teremtenünk közösen nagyobbikammal és kisebbikemmel (aki semmivel sem kisebb nagyobbikamnál és fordítva - na ez hogy is van?), mert az egyszerű pizsimre húztam fel a csak zsíráf-lábas köntöst, és így eléggé feltűnő volt a kórházban a fej nélkül, a lábán alig álló, tántorgó, becsövezetten tekergő, enyhén középkorú hölgy. Ja a koromat eddig nem árultam el, mint Kiszel Tüncike, mondhatnám azt is számomra megállt az idő, a sok smink eltüntet mindent. De nem Tüncikének hívnak, nem titok a szarkalábak eredete, mérete, mélysége. A megtett életút minősége láttatja a valóságot, nem szégyen, max. azok számára lehetne az, akik ezeket a vonulatokat okozzák, de ők erre nem gondolnak. Jobb is nekik. Az élekor 43 esztendőt takar, büszke vagyok rá, hogy ennyit éltem. Mert ÉLTEM.

A napok ismét múltak, 1-2 vizsgálatra el kellett mennem. Irány a kórház! Várakozás, vizsgálat, várakozás, vérvétel, várakozás, vizsgálat, éhes vagyok, szomjas vagyok, unom, haza AKAROK menni, nincs is semmi bajom, hagyjanak már békén. Meddig kell még várnom? Na végre hazafele tartok. Elfáradtam. Másnap újabb vizsgálat, újra találka a fiatal doki bácsival, akivel felfedeztük együtt, közösen SEEBASTIAN-t. Megismert, egy kicsit kipihentebb, szabiról jött vissza. Megkérdezi néztem-e, figyeltem-e Sebastiant, hízott-e, merre mozog. Mondom jól van, megvan, lassan, de kitartóan igyekszik "behálózni" , mert hát nem pók. Tényleg, ennek utána kell néznem - a rák hogyan tud burjánzani? Mármint az élő tengeri, vagy édesvizi . Izotópot ad be, kedvesen, aranyosan, közben oktat is, van vele egy medika. Az izotóp miatt el kell mennem még a radiológiára, ahol speckó berendezéssel megpróbálják felderíteni a sentinel nyirokcsomóimat. Eddig csak a filmbéli Sentinelről tudtam, aki ugye Őrszem. Nos a sentinel nyirokcsomó is egy őrszem, védi a kapukat a behatolók ellen. Ha ezekben nincs jele Sebastiannak, akkor még nem tudott messze menni a kicsike. Izgulok, miközben várok, mert kiderült, a sugárzó anyagnak szét kell terjedni bennem, ahhoz, hogy Őrszemeim láthatóak legyenek. Ja! Eddig csak a vallásos neveltetésben részesülők Őrszemeiről hallottam , nem is tudtam, hogy nekem, egyszerű földi halandónak sokkal több "angyalom" van, ami ráadásul tudományosan bizonyított tény, és az nagyon fontos, hogy tudományosan bizonyított legyen, mert egyébként csak hülyeség. Kimegyek az udvarra. Napozok, unom. Vannak mások is. Először nem tudjuk, hogy szóba álljunk-e egymással, de végül is megkérdezzük, Ők miért vannak itt, ki beteg? Mert az tudható, hogy aki ide jön, annak van baja. Idősebb korú hölgy, fiatalabb nő. Anya és lánya. Azt hiszem, hogy, mint nálunk is, a gyerek beteg. Kiderült nem, hanem a mama. 65 évesen, ugyanabban a betegségben szenved, mint én, de a lányát is ezzel kezelték. Egymást támogatják, a lányán látszik, nagyon félti. A néni mosolygós, nyugodt. Aztán a "kislánynak" el kell menni, kér minket: figyeljünk az anyukájára. Természetesen. Beszélgeti kezdtünk, kiderült betegségünk ugyan az, az orvosunk is, a műtétünk helye is. Nem vagyunk egyedül. Mindkettőnk telefonja sűrűn megcsörrent, a család izgul, érdeklődik. Megnyugtatjuk őket, nincs miért izgulni. Aztán kb. 1 óra múlva végre vizsgálat. Először Gizi néni megy be, majd én. Mosolygós arcok vesznek körül, nem félek. Kör alakú, hatalmas gép elé kell állnom, kezemet az ég felé, mintha imádkoznék, s azt is teszem. "Őrszemeim, kérlek legyetek láthatók, mutatkozzatok meg!" Az asszisztens mond valamit, miközben egy varázspálcával köröz körülöttem. Remélem nem Harry Potter, bár nem lehet, mert hölgy, meg idősebb is, meg szebb is, meg... A gép zúg egy kicsit, majd csönd. Azt gondoltam, na vége ennek is, leakartam ereszteni a kezem, mert már görcsölt egy kicsit. Na, ezt nem kellett volna, újra kezdjük. Varázspálcás zümmögés, csönd, én kitartóan állok, nem moccanok. Az asszisztens köröz, mond valamit, közelebb jön. Lecsapok rá, rögtön megkérdezem: "Gábriel látható-e?" Mosolyogva mondja, elcsíptük, megvan, most már tudományosan bizonyított tény: vannak Angyalok. Huhh! Ez jó, mehetek haza. Kimentem anyuhoz és Gizi nénihez, és együtt vártunk két órát a leletre, közben kb. 10 percenként megnyugtattak: mindjárt kész. Ok. Visszamosolyogtunk. Mi mást tehettünk volna? Amikor megkaptuk nagyon boldogok voltunk, majd lassan elváltunk, de tudtuk, hogy holnap ismét találkozunk egy másik bolygón, de már nem leszünk egyedül, mi sorstársak lettünk egy életre.

Műtét napja eljött, mint Karácsony, sőt kicsit hasonlított a Mikuláshoz is, mivel vártam már ezt a napot, csak nem tudtam, mi kerül majd a csizmába. Korán reggel felvételiztem, a felvétel sikerült. A kórteremben két sorstárs, de Ők már mennek hazafele. De jó nekik! Gizi néni annyira fél, hogy hamar beveszi nyugtatóját, amit adnak és csendes félálomba szenderül. Ő lesz az első, én nem tudom, mikor kerülök sorra. Csendes apátiába merülök, végiggondolom az életem, látom magam előtt Nagyobbikam és Kisebbikem arcát, a félelmet, az aggodalmat. Anyu arca is itt van, meg az Öcsié, meg mindenkié, akik azóta, hogy kiderült rosszindulatú Sebastiannal van dolgom, mindent megtettek azért, hogy velem maradhassanak, és én velük egy életre. Én nem nyugtatózom, nincs is vérnyomásom. Elviszik a mellettünk fekvő kislányt, elmennek, akik itt voltak. Várok másfél órát. Egyszer csak visszahozzák Gizi nénit, egyben, csak csendes szuszogását lehet hallani. Bejön a betegápoló fiatalember, mosolyogni próbál, méreget, hogy vagyok. Látja, nem vettem be a kábítót, megkér, azért azt a kis pici bogyót öblítsem le. Ok. Lent van, én meg megyek ágyastul felfele a műtőbe. Kis liftezés és máris ott vagyunk. Betolnak egy szűk folyósóra, várnom kell egy kicsit. Mindenki rohan, sürög-forog. Nagy a hajtás, a műtők egyfolytában mennek. Érdekes: tényleg nem izgulok. Tudom, nemsokára elválnak útjaink Sebastiannal, s bármilyen gonosz a gondolat, halálát kívánom. Brrrr! Utálom az erőszakot, magamra emlékeztet. De most vége lesz, végleg leszámolok vele. Betolnak a műtőbe, mosolygós arcok, át kellene mennem a műtőasztalra. Elindulok és beleesem az asztalban furmányosan elhelyezett lukba. A lábam eltűnt, majdnem felborítok mindent, a műtősök pedig pánikba esnek: még kinyírom magam idő előtt. Rám tört a kacagás, ilyen vagyok. Látom magam, amint beesve, mintha késésbe lennék megérkezem. Na, nagynehezen ágyban vagyok, tudom nemsokára szundíthatok is. Műtősnéni infúzót köt, engem meg karomnál fogva kikötöznek, minden rohan, igyekszik minél előbb ágyba helyezni engem. Mondják most rám teszik az EKG-t, üljek fel. Úristen! Megijedek: hogy fogok aludni szépen, nyugodtam egy hátamra kötözött EKG berendezéssel?! Az elég nagy, nyom is, kényelmetlen is. Mosolyognak, megnyugtatnak, csak a tappancsokat szerelik a hátamra. Végszóra megérkezik a sebészdoktorbácsi, életem megmentője. Katonás, most nem mosolyog, de kedvesen, udvariasan mellbevág egy szurival. Kell, mert az Őrangyal Gábrielnek jelen kell lenni a műtét során, s miután sugárzó egyéniség, aktiválni kell. Aztán számolok. Egy.

Az első menet

Elmentem a háziorvosmhoz, egy kis várakozás után bennt voltam. Elmondtam mit vettem észre, megnézte. Kitapintotta Ő is, de rögtön hozzá tette, reméli nem rossz indulatú. Megírta a beutalót, kérjek időpontot, ne keseredjek el. Majd meglátjuk mi lesz.
Nem voltam kétségbeesve, hittem, hogy úgysem lesz semmi gond. Ami aggasztott az az volt, hogy elmondjam-e a gyerekeimnek, vagy sem. Nem akartam megrémíteni őket, de azt sem, hogy váratlanul érje őket, ha velem bármi történik. Mindig őszintén, mellébeszélések nélkül éltem az életem, tehát úgy döntöttem, hogy megbeszélem velük a dolgot. A nagyobbikat nem leptem meg, egy gyerek megérzéseit nem lehet becsapni. A legapróbb részletből rájön, ha valami baj van. A kicsit váratlanul érte, de igyekeztem megnyugtatni, nem lesz semmi baj. Végül is semmit sem tudtunk biztosan.

Alig egy hónap múlva mentem az első vizsgálatra. Utólag derült ki, hogy külön mondani kellett volna, hogy panaszom van. Az egy hónap alatt számtalan jel mutatott arra, hogy valami készül. Az ezoteria nem áll tőlem távol, hiszek a sorsban, abban, hogy valami célunk van ebben a földi életben, a megpróbáltatások próbatételek. Volt belőle részem bőven. De ugyanakkor nem vagyok fanatikus, nem várom az Isteni segítséget, mert tudom, majdnem minden rajtam múlik. Dönteni én döntök. A kérdés az, hogy a döntéseim, milyen hatást váltanak ki. Na ez a nem mindegy. De ezalatt az 1 hónap alatt, ha bekapcsolatam a tévét, minden műsorban, filmben, valamilyen formában szó esett a rákról. Még a gyerekek is felfigyeltek rá, s bár mindig elhumorizáltuk a dolgot, a félelem ott volt.
Eljött a nap amikor minden a helyére került. A vizsgálatra szinte az egész család jönni akart, de én tudtam, hogy ezt az utat nekem egyedül kell megtennem. Várnom nem kellett sokat, hamar sorra kerültem. A felvétel igazolta a gyanumat. A nővérke mondta várjak egy kicsit, addig kint foglaljak helyet. Miközben én penge élesen tudtam baj van. Ha hiszel a megérzéseidben sokmindenre fel tudsz készülni. Gondoltam "legyen meg a Te akaratod és ne azenyém" Egy-két perc elteltével tőlem távol egy fiatal orvos bement a vizsgálóhelyiségek egyikébe. Éreztem, hogy vele fogok nemsokára randizni. Szólított a növérke, bent pedig talákoztam vele. Elmondta, hogy a röntgenen látható az általam észlelt csomó, ezért ultrahanggal is meg kell nézni. Mondtam ok, gondoltam essünk már túl ezen az egészen. Megnézte, nézte hosszan. Tudtam... Mondta nem elég az ultrahang, biopsziát kell végezni. Mivel kedvenc sorozatom dr. House tudtam miről van szó. Ott sokkal izgalmasabbnak tünt, én most itt egy kicsit féltem. Tű, bökés, nem megy bele, tekerés, csavarás. Nem fáj, nem fáj, mindjárt kész. Na végre megvan. Öltözzek fel, várjak egy kicsit, mindjárt megnézi. Vártam, szólítottak. Bementem. Kedvesen, diplomatikusan próbálta elmondani azt, amit én akkor már tudtam. Mondtam neki ne kerülgessük a forró kását, elég erős vagyok, ki a farbával. Úgy vettem észre egy kicsit megkönnyebbült, biztos nem egyszerű elmondani valakinek, hogy rosszindulatú rákja van. Én fel voltam készülve, képbe voltam. Egy hónapom volt rá. A tumor kicsi, időben kaptam el, bár teljen biztosat nem mondhat, de szerinte csak műtétre és sugárterápiára lesz szükség. Korrekt volt. Csak kicsit tévedett. A részletes szövettan döntött el mindent. Elbúcsúztam, ő mondta, találkozunk még. Nem tévedett.
Hazafele menet tört rám a kétségbeesés. Mit mondjak otthon. Hogy mondjam, viccesen, vagy humorosan, állva, vagy ülve. Egy kicsit sírdogáltam, de meguntam. Számtalan esetben érezzük magukat rosszul, de minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb. Utána már könnyebb. Nerm ragozom, volt sírás, kétségbeesés, szomorúság, bánat, tagadás.................. De legalább tudtuk a tényeket, egy biztos volt - MŰTÉT.

Elkezdem.

Régóta gondoltam már arra, hogy kellene egy blogot készítenem. Láttam, hogy sokan ezt a módot használják arra, hogy "kibeszéljék" magukat. Az én esetem más. Beteg lettem, de attól függetlenül, hogy sorstársaim között bőven akadnak, akik ha megtudják a diagnózist összerogynak, én elsősorban segíteni szeretnék, közreadni mindazt, amit megtudtam magamról, a betegségről, melynek neve most már nem titok: RÁK.

Ezért a cím "Sebastian a kis rák"

Azért a filmbeli és a valós életben megjelenő rákocska nem teljesen ugyanazt az érzést váltja ki. Sebastian oly kedves, vicces, aranyos. A tumor pedig titokzatos, halálfélelmet keltő. Ja! Énekelni sem tud, oly szépen, inkább a siratóénekeket részesíti előnyben.

Egyszer egy szép napon csak úgy üldögéltem és nem tettem semmit. Nyár volt, meleg volt, béke volt, csend és nyugalom. Hogy a mozdulat miért történt meg nem tudom, de valami furcsát éreztem. Addig az a valami nem volt ott. Megnéztem még egyszer, hogy biztos legyek. Nem múlt el egy pillanat alatt sem. Gondoltam nagy levegő, lehet számtalan oka, hogy ott van valami. Beütöttem, de emlékeztem ilyenre, begyulladt, de nem fájt eddig sem. Nyugtattam magam, még ennél is több oka lehet, nem pánikolunk, várunk egy kicsit, hátha elmúlik.

Így is tettem. Vártam. Nem sokat, mert éreztem ezzel nem lehet sokáig várni. Pedig nem szeretek orvosokhoz járni. Beteg sem szoktam lenni, még náthás sem. Hittem abban, hogy én mindent kibírok, szervezetem mint a vas. Egy hét múlva újra megnéztem, és akkor már szépen kitapintható volt a csomó. Felkeltem, nagy levegőt vettem és megmutattam anyámnak, aki orvos. Neki sem tetszett, de nem akart megrémiszteni, csak az arcán látszott, bárhogy is akarta palástolni. Megbeszéltük, hogy elmegyek a háziorvosomhoz, nézze meg ő is, meg hát beutaló nélkül nem mehet sehová amúgy sem.