Az élet szép!

Főleg akkor, ha ott vagy, ahol szeretnél, és azokkal, akikkel szeretnél. Ellenkező esetben mindent másképp lát az emberfia. Három hét ripsz-ropsz úgy eltelt, hogy ihaj! Minden reggel felkeltem a szokott időben, megvártam amíg Nagyobbikam és Kisebbikem útra keltek, majd elmentem szurira, az Óperenciás tengeren túlra. Nagyon messze volt, sok akadályt kellett legyőznöm, de végül sikerült leereszkednem a tetőtéri lépcsőkön, hogy végre találkozhassak az én Anyukámmal, aki lent a földszinten lakik.  Anyu minden reggel várt már, hogy beadhassa nekem a hasikámba a szurikácskámat, hogy ne kapjak trombózist, ne bénuljak le, hogy kicsit ismét doki lehessen, aki szigorúan ügyel a pánciensre. 15 db volt az adag. Az utolsó volt a legszebb pillanatok egyike röpke életemben. Egy darabig “nyilvános áztatóba”  biztos nem kell mennem, mert a lila foltokkal a hasamon úgy néztem ki, mint akit jól és alattomosan összerugdostak. Pedig csak szurkáltak alattomosság nélkül. No mindegy, ezen is túl voltam. Aztán hazamentem, felvánszorogtam a Himalája tetejére és máris otthon voltam. Lazítottam, majd sportosan nekiálltam tornázni. Tiszta izomból kinyújtottam a karomat előre, hátra, fel, le többször is, a hegyi levegőn jó mélyeket lélegeztem, hogy a friss levegő átjárja testem-lelkem-énem. A hármas egység nagyon fontos! 5 perc után jól elfáradtam, pihiztem egy kicsit, majd még egy kicsit, mert higgyétek el, a pihizésbe is el lehet fáradni! Majd elmosogattam 3 poharat másfél fertály óra alatt, kettő tányért egy óra alatt, ettem egy kicsit, olvastam, szóval kikapcsolódtam a megterhelő, stresszes munkák után. Azért nem töltöttem hiába az időt! A Net az Net! Eddig mindig az volt a bajom, hogy semmire sem jutott elég időm, most ráértem. Rácsatlakoztam a Világhálóra és igyekeztem a betegségemmel kapcsolatban megtudni mindent. Elővettem  a zárójelentésem és nekiálltam latinul tanulni. Ha már ennyi időm volt, gondoltam simán leszek Hippokrates, ha kell az esküt is leteszem. A keresési eredmények elolvasása után elsőször megnyugodtam, majd a következő eredménynél könnyek szöktek a szemembe, láttam ÉNNÉLKÜLEM az életüket mindazoknak, akiknek nagyon fogok hiányozni! Á mondtam, ez hülyeség, velem ilyen nem történhet meg, ismét kerestem. A gondolataim: Na ugye! Semmi bajom! De azért nem árt az óvatosság, sok mindenre oda kell figyelnem, nem ehetek most már bármit, nem ihatok akármit, vigyáznom kell magamra, ébren figyelni, állandó készültségbe kell lennem! Át kell szerveznem az eddigi életem, ja ja! Majd csak lesz valahogy. Csak egy kis atomtöltetet fogok kapni, semmi felesleges kemikália, nem nem. Á az én kis Sebastianom nem volt annyira rossz kislány! Egyébként elkeseredésre semmi okom, a sugárterápiának nincs is szinte mellékhatása, csak egy kicsit lehámlik rólam majd a bőr, mintha napoztam volna a Holdon, az égési sérüléseket sokféleképp lehet csitítani, aloe vera, krémek, hűsítő gelek. No minden rendben lesz, kibírom azt minimum 25-30 adagot. Hogy 5 évig hasikám ismét lilácska lesz, mert hormon injectiókat kapok! Hát az má meg sem kottyan! Élni fogok, meggyógyulok, kitartok, bátor, erős leszek, mint egy orosz lány, és sugárzó!

Azért egy valami nagyon megfogta elmém. Van egy igaz, bölcs mondás: “AMIT ESZEL, AZ VAGY!” Csak éppen nemigen foglalkozunk vele, vagy túlzottan is ezzel foglalkozunk. Én nem vagyok sem vegás, sem hús-zabáló. Szeretek jókat, finomakat enni, sőt főzni is szeretek. De eddig rendszerben nem gondolkodtam étkezési szokásaimat illetőleg. Most viszont rengeteg új tudással a hátam mögött rájöttem, hogy szinte minden betegséget meg lehet előzni, vagy ha már megtörtént a baj, a gyógyszerek mellett az étkezési szokások egy icipici megváltoztatásával is meglepő eredményeket lehet elérni. Ma már a reggelt éhgyomorral kezdve magokat eszem, szezám-len mag, amibe belekeverek időnként ezt-azt. Majdnem minden zöldséget párolva, vagy nyersen fogyasztok, vannak speciális gyümölcseim, amiket egy cél érdekében eszem – meg akarok gyógyulni. Nem mindig azért eszem, hogy jól érezzem magam, hanem azért eszem meg azt az ételt, mert tudom, hogy szervezetemnek arra szüksége van. “FŰBEN, FÁBAN ORVOSSÁG!” Azt tapasztaltam, hogy ugyan a Neten mindent meg lehet találni, de összefoglalóan, egyszerű vonalakban vázolva a fűszerek-gyümölcsök-gabonafélék és egyéb kajával kapcsolatos tudnivalókat még senki sem szedte össze, vagy én nem bukkantam rá. Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok egy honlapot készíteni, és az általam megtudott dolgokat nyilvánossá teszem, hátha jól jön majd valakinek. Most még szerkesztem, remélem nemsoká meglesz.

No de maradjunk az eseményeknél. Szóval gyógyulgattam, lábadoztam szó szerint, de azon kívül semmi bajom nem volt. Családom minden lépésemet aggódva figyelgette, óvtak, szeretgettek. Barátném, barátaim, ismerőseim mind velem voltak, soha nem hagytak magamra. Vártunk a szövettanra, ami folyton-folyvást nem készült el. 4 hét múlva kontrollra mentem vissza életem megmentőjéhez, sebészdoktorbácsihoz, és végre megjött a részletes szövettan is. Ültem a váróban sokad magammal, friss műtöttek mutogatták magunknak kütyüjükben lévő folyadék mennyiségét, büszkék voltak ha kevesebb volt nekik, mint némelyik sorstársuké ibrikében. Mellettem egy csendes, kütyü nélkül várakozó, velem kb. egyidős hölgy ült. Láttam rajta, hogy ideges, feszült. Egy óra várakozás után már én is unni kezdtem, valahogy szóba elegyedtünk. Őt még nem műtötték, az első talira jött. Próbáltam megnyugtatni, hiszen én már túl voltam ezen. Ő meg mint kiderült túl volt már egy kemoterápiás kezelésen. Nem lehetett addig műteni, amíg a daganat össze nem húzódik egy kicsit, a nyirokrendszerében is voltak áttétek. Arra gondoltam én milyen szerencsés vagyok! Az én kis Sebastianom kicsit volt, ugyan kinyírattattam sebészdokibácsival, de az ő baja, miért nálam akart otthonra lelni. Nincs nyirok áttétem, és sebészdoktorbácsi is azt mondta, az én digi-dagi-daganatomra nem kell kemó, csak sugárzó természetem potenciális növelése érdekében fognak sugározni! A hölgy végtelen beletörődéssel viselte sorsát, nem panaszkodott, pedig haja már nem volt,  a kemó szétmarta a vénáit, alig állt a lábán. A műtéttől azonban nagyon félt. Nagyfia hozta-vitte, aggódva figyelte mozdulatait. NNNagysokára megjött dokibácsi, a friss husik, mint egy csivitelő verébraj, a bejárati ajtóhoz tömörültek, nehogy valaki beelőzzön. Nem tudhatták, ők sem különbek nálunk. Vártunk. Aztán eljött az én fellépésem ideje, szólított a Mindenható! Nem aggódtam, nem izgultam, nem akartam sokáig időzni. Egy-két mondat, mosolygás után sebészdoktorbácsi elmondta, hogy a szövettan az előzetes szövettani eredményt támasztotta alá, rosszindulatú volt Sebastian, de nem tudott behálózni, a további kezeléseket már az onkológián fogják megállapítani. Elköszöntünk, könnyeket nem ejtettünk egymásután.

Anyuval úgy beszéltük meg, hogy az onkológiára semmiképp sem megyek egyedül, így hát együtt ültünk autóba, és együtt mentünk fel a hegyre. Szép idő volt, s bár a hegyre mentünk, de túrázni nem akartunk. Nem túra lett, hanem tortúra. 3 óra várakozás étlen-szomjan, a reményből reménytelenség, mert kiderült, hogy Sebastian nem adta magát olyan könnyen. Kitartó, mint én, szívós, mint én, szóval a “Jó Isten” is egymásnak teremtett minket. A megoldás: kemoterápia.