Lassan 1 éve annak, hogy megtudtam, rákos vagyok. Mondhatnám azt is, hogy “elröpült” ez az 1 év, de ez nem lenne teljesen igaz. Csak mostanában jöttem rá arra, hogy egy évig megfeszített “munkában” voltam még akkor is, ha valójában betegszabin itthon voltam. Most már szabadságon vagyon, nemsokára, két hét múlva megyek vissza a normális hétköznapokba, ismét munkába állok. Ennek igazából örülnöm kellene, mert ez azt jelenti, hogy meggyógyultam. De ez így, mint minden más is önmagában nem igaz. Az igazság az, hogy jelenleg tünetmentes vagyok, az állapotomat 2 évig 3 havonta ellenőrzik, majd 2 év után 6 havonta, aztán majd 5 év elteltével évente. Mellkasröntgen, hasi ultrahang, nagylabor, évente csontszintigráfia, mammográfia. De hát ki tudja, hogy mikor mit mutatnak ki a vizsgálatok. Persze nyugtatom magam én is: meggyógyultam, túl vagyok ezen a betegségen. De a kétség ott van, ha beszél róla valaki, ha nem.
“Vissza a jövőbe” – vissza oda, ahol “egészséges” emberek élnek, dolgoznak és meghalnak, ha eljött annak ideje. Ha megkérdezik tőlem, hogy vagyok, azt fogom mondani: Kösz jól vagyok. Mert hogyan is lehetne elmondani mindazt, ami velem történt, hisz soha senki, illetve nagyon kevesen tudják azt teljesen átélni amin keresztül mentem. Ez egyrészt jó is, mert azt jelenti, hogy aki ezt megkérdezi nem daganatos beteg. Másrészt nem hiszem, hogy az “egészségeseket” tényleg érdekli az, milyen a kemoterápia, milyen amikor marékszám hullik a hajad, milyen az, amikor kopasz vagy mindenhol, milyen az, amikor nem tudsz enni, inni, mozogni, mert minden mozdulat fáj, és folyamatosan a hányingerrel küszködsz. Azt sem tudják, milyen amikor nem tudod kinyújtani a kezed, mert a kemo végérvényesen kinyírta a vénáid, és azok összehúzódnak, és olyanokká válnak, mint egy túlfeszített gitárhúr – E,A,D,G,H,E. 
Ez a kérdés önmagában is hülyeség. Jól érezheti magát bármikor az, akinek konkrétan szembe kell néznie a halállal ?
A kérdést pedig fel fogják tenni, mert valamit csak kérdezni kell, és okosabb kérdést nem tudnak feltenni. Majd szomorúan várják tőled a boldog mosolyt, a “kösz jól vagyok” szlogent, mely mögött igazi, őszinte gondolatok nincsenek. Ők viszont megkönnyebbülnek, főleg azért, mert nem szembesítem őket a ténnyel, hogy mindenkivel előfordulhat, másrészt nem osztom meg velük a bennem lévő rettegést. Boldog emberek ! És az élet megy tovább.
Régebben sokat beszéltem, ma már sokkal többet hallgatok. Hallgatom az embereket, és nem értem őket. Én és az emberiség két külön irányban megyünk. Már nem akarok csatlakozni.
Halál és élet. Egyik sem létezhetne a másik nélkül, ellentétpárok, melyek csak együtt értelmezhetők. Illetve nem értelmezhetők. Mert ha felteszem a kérdést: Mi az élet ? A válasz rá röviden : születés, cseperedés, tanulás, felnövés, kudarc, házasság, gyerekek, válások, egyedüllét, elválás, bölcsesség, belenyugvás, elfogadás, halál. A kör bezárul. A kicsiny pont mindig ugyan oda tér vissza, ahol nincs sem idő, sem tér, sem semmi.
Kösz, jól vagyok. Indulok tovább. Mennem kell, mert még sok van hátra előttem.
