2011. február 3., csütörtök

Sebastian, a kis rák: Az örök élet itala

Sebastian, a kis rák: Az örök élet itala: "Eredetileg teljesen másról akartam írni, de hát már csak ilyen szeleburdi az ember. Először a hazánkban élő “varangyok” életéről gondoltam é..."

Az örök élet itala

Eredetileg teljesen másról akartam írni, de hát már csak ilyen szeleburdi az ember. Először a hazánkban élő “varangyok” életéről gondoltam értekezni, de rájöttem felesleges. Csak megint jól felhúznám magam. Olvasok már sokadszor egy KÖNYVET – Szepes Mária : A vörös oroszlán című könyvét. A reinkarnáció tanát rejti eme hatalmas okkult tudással megírt mestermű. Magam is sokat olvastam ebben a témában, e terület kimeríthetetlen tárháza tudásomat nagymértékben növelte, de tanulnivalóm mindig lesz.

Nos, gondolkodni kezdtem, mert alaptétel, hogy az élet, az életem, az életed analógiák sorozata, s ahogy fent, úgy lent. Az életem, az életed, az életünk folytonos hullámzó mozgásban egyszer az egekig repít, majd a pokolra küld. Amikor éppen fent vagyok,-fent vagy, nem gondolok- nem gondolsz semmi rosszra, vidám vagyok-vidám vagy, egészséges vagyok-egészséges vagy. Ahogy a magyar nyelv a maga tökéletességében kifejezi: egy egész vagy önmagaddal. Egy egész egységben élem-éled életed. Mert tartozni  valahová, az nagyon jó! Nem vagyok-nem vagy egyedül, mert egyedül lenni rossz. Társas lények vagyunk, sokáig úgy gondoljuk, hogy ezt a fantasztikus egység érzést csak másvalaki, mások társaságában tudjuk megélni. Pedig egyedül is együtt vagyunk, a sok-sok egy, egyedi pedig egy egészet alkot, alkothat. Ha akar. Ha nem, akkor nem. Akkor egy. A csúcson nem gondoltam arra, hogy beteg leszek, hogy olyan rosszullét poklokat kell kiállnom, ami embert próbáló feladat.

A kisember megszületik, jobb esetben szülei óvják, védik, felette ebben a korban a Hold áll őrt. A Hold, ez a rejtélyes égitest, amelyről csak mostanában állapították meg, hogy a Föld egy kiszakadt darabja, a földi világot is óvja, védelmezi, hiszen ha nem lenne felettünk, mellettünk mi sem lennénk, mert bolygónk kiszámíthatatlan táncot járna az univerzum határtalan egén. Élet sem lenne, csak pusztaság. Nekem nagyon jó kisgyermek korom volt. Szerettem gyerek lenni, és régi fényképeimen mindig egy életvidám, csintalan emberke jelenik meg. Jó látni, tudni, hogy ilyen is voltam. Vannak akiket egész életükben a Hold ural, szeszélyes érzelemtől duzzadva. És váltakozva, mint a Hold.

Iskolás koromban mindig mindent tudni akartam, mindenben részt akartam venni, nem tudtam, hogy erről a Merkur gondoskodik. Imádtam jönni-menni, világot látni, olvasni. Szóval élveztem az életet. Egész voltam önmagammal, társakat, barátokat tudtam magam mellett. Az Istenek szárnyas hírnöke nekem segített. Egyébként a Merkuron pokoli az élet, illetve nincs, nem is lehet, mivel a Naphoz- drága Atyánkhoz a legközelebb lévő bolygó, iszonyú forró, légkör nélküli. Az egyik oldala megsül, a másik megfagy.

Aztán kamaszodva megérkeztek az első hatalmas lángolások, és hatalmas felsülések. Naív hittel hittem, elhittem, hogy minden örök, múlhatatlan a szerelem. Vénuszi időszakok köszöntöttek, majd jöttek a kegyetlen Marsikusi idők, mikor megtanultam, hogy semmi sem az, aminek látszik. Semmi sem örök és állandó, és az élet harcok és csatározások sorozata. És én csak harcoltam, megsérültem, nagy nehezen felálltam, majd megint saját illúzióimnak köszönhetően, önbecsapásaim miatt kegyetlenül padlót fogtam ismét. Az első csapást még viszonylag “könnyen” kihevertem, de akkor még fogalmam sem volt a sorsomról, a karmámról, pedig akkor indult az első karmikus köröm. 21 éves voltam. Az általam elkövetett hibákból nem tanultam, kétségbeesetten igyekeztem valahová, valakihez tartozni. Hát sikerült újra egy igazi “teli-vérrel” találkozni. Pedig ekkor már kaptam figyelmeztető jeleket – műtét várt rám, akkor még csak rák közeli állapot fejlődött ki nálam. Nem hallgattam a figyelmeztetésre. Ma már tudom és teljes lelkemből hiszem, hogy minden betegség egy könyörtelenül elfojtott lelki teher szervi megnyilvánulása! Olvastam egy nagyon jó könyvet, Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez. Aki netán elolvassa soraimat, annak tiszta szívből ajánlom, szánjon rá néhány órát, napot, hetet, hónapot, sőt évet. Majd kezdje elölről, mert egyrészt az ismétlés a tudás anyja, másrészről szembenézni önmagunkkal, pucéran, meztelenül kardot, pálcát, vagy akármit törni saját fejünk felett kegyetlen dolog. De érdemes.

Ebből a 100 éves háborúból már nagyon nehezen tudtam kikecmeregni. Sérüléseim túl súlyosak voltak ahhoz, hogy bűntetlenül megússzam. Ha valakivel ezekről az időkről beszéltem, és azt mondtam megérte, először magában szerintem hülyének gondolt. Mondjuk valahol igaza is volt, valahol azonban nagyon nem. Megváltoztam. A karma furcsa dolog. Lehet benne hinni, és lehet kiröhögni azt, aki hisz benne. De általában minden hit vak, szubjektív, személyes, a saját nézőpontunk eleve meghatározza azt, hogy mit akarunk észrevenni, mit nem, és ezeket az eseményeket önmagunk számára hogyan magyarázzuk meg. Mert az emberi elme – EGO – azaz ÉN imádja magát becsapni, és hülyíteni. Könnyebb, gondtalanabb élet ez elismerem, mint ahogy azt is, hogy mindenkinek saját magának kell erről dönteni. Hál Istennek, ha van, ez nem Magánnyugdíj kérdés. Bár a pisztolyt itt is emlegetik. Életemre visszagondolva, kritikát gyakorolva önmagamon mindig mindent azonnal akartam, türelmetlen voltam, sokszor kegyetlen is. Nem tudtam önzetlenül szeretni sem. De hibáimból tanulva ma már kezdem érteni a megértés, elviselés, be nem avatkozás szavak értelmét. Szánt szándékkal nem azt írom, hogy toleráns- sokszor estem csapdába, idegen szavakkal ékeskedni könnyű, de minek, anyanyelvünk jó anyaként sokkal érthetőbben mondja el a szavak értelmét.

Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez című könyvéből idézve:

“A nagy mű mindig az én feláldozása, az ego halála. Énünket nem válthatjuk meg, de megválhatunk tőle, s akkor meg leszünk váltva. Félelmünk, hogy e válással létünk is megszűnik, csak azt bizonyítja, milyen nagyon azonosítjuk magunkat énünkkel, s milyen keveset tudunk mély-énünkről. Pedig éppen ez az a pont, ahol a rákprobléma is megoldhatóvá válik. Ahogy lassan, lépésről lépésre elsajátítjuk, hogyan lehet énmerevségünket, lehatároltságunkat kérdésessé tenni, megtanuljuk, hogyan nyíljunk ki a problémák előtt, megtanuljuk azt is, hogy magunkat az egész részeként éljük meg, s így az egészért vegyük magunkra a felelősséget is. Ha ez sikerült, megértjük azt is, hogy ami előnyös az egész számára, az előnyös számunkra is, mert mint az egész részei, magunk vagyunk az egész (pars pro toto). Ahogyan minden sejt a szervezet teljes genetikus információját tartalmazza – csak föl kéne fognia, hogy ő is tényleg az egész! A mikrokozmosz egyenlő a makrokozmosszal, tanítja a hermetikus filozófia. Gondolkodásunk hibája, hogy különbséget teszünk az én és a te között. Így az az illúzió keletkezik, hogy énünk éppen azáltal biztosíthatja túlélését, hogy a te-t feláldozza, s táptalajként használja őt. A valóságban viszont az én és a te, a rész és az egész sorsa nem válik el. Az a halál, amelyet a rákos sejt a szervezetnek szán, saját halálát is jelenti, amint például a környező világ halála egyértelműen együtt jár a mi halálunkkal is. A rákos sejt hisz egy tőle elkülönült külvilágban, ahogyan az emberek is hisznek a tőlük elkülönült külvilágban.

Ez a hit halálos. Gyógyszere a szeretet. A szeretet gyógyít, mert megnyitja határainkat, és bebocsátja a külvilágot, hogy eggyé válhassunk vele.

Aki szeret, nem tolja előtérbe énjét, egy nagyobb teljességet él meg.
Aki szeret, úgy érzékeli a szeretet tárgyát, mint saját magát. S ez nemcsak az emberek birodalmára vonatkozik. Aki például szeret egy állatot, nem képes azt a hústermelő szemüvegén keresztül nézni. Itt nem egy szentimentális pszeudoszeretetre gondolunk, hanem arra a tudatállapotra, amely valóban érzékel valamit minden létező közösségéből. Ennek a tudatállapotnak nincs köze ahhoz a gyakran észlelhető jelenséghez, amikor valaki elfojtott agressziója fölött érzett bűntudatát „jótettekkel”, túlzott „állatszeretettel” próbálja kompenzálni. A rák nem-megélt, pervertált szeretetet jelez, mert:


A szeretet minden határt és akadályt legyőz.
A szeretetben az ellentétek egyesülnek és feloldódnak.
A szeretet a mindenséggel való egyesülést jelenti, tehát mindenkire kiterjed, semmi előtt nem retten vissza.
A szeretet nem fél a haláltól – a szeretet maga az élet.
Aki ezt a szeretetet tudatában nem éli meg, kiteszi magát a veszélynek, hogy szeretete a testiségbe csúszik át, s törvényeit itt rákos megbetegedésként próbálja megvalósítani: a rákos sejt is legyőz minden határt és akadályt. A rák eltörli a szervek individualitását.
A rák is mindenre kiterjed, s semmitől sem retten vissza (metasztázis).
A rákos sejt sem fél a haláltól.


A rák nem más, mint szeretet téves szinten. A teljesség, az eggyé válás csak tudatunkban valósulhat meg, az anyagban nem, mert az tudatunk árnyéka. Nem valósítható meg a formák múlékony világában az, ami a dolgok nem múlékony, örök szintjéhez tartozik. Hiába erőlködnek a világmegváltók, e világ soha nem lesz mentes konfliktusoktól és problémáktól, súrlódásoktól és összeütközésektől. Az emberek soha nem lesznek egészségesek, az élet elképzelhetetlen betegség és halál nélkül, sosem lesz mindent átfogó a szeretet, mert a formák világa saját határaiból él. De minden cél mindenki számára és mindenkor megvalósítható – ha átlátja a formákat s tudata felszabadul.

A szeretet a polaritás világában: a szeretett személyhez való görcsös ragaszkodás.

Az egység világában: szabad kiáramlás.

A rák a félreértett szeretet tünete.

A rák csak a valódi szeretetet respektálja.

Az igaz szeretet szimbóluma a szív.


A szív az egyetlen szerv, amelyet a rák nem képes megtámadni!”

Nemsokára 44 éves leszek. A Kos jelében születtem, melynek uralkodó bolygója a Mars. A Mars 30-50 éves korig egyedül, majd 40 éves kortól a Nappal együtt uralják életemet. A Nap az életet adó, a magyar nép hitében alapvetően a gondoskodó, bölcs Atya. Arany-Atyácska. Szimbóluma a kör, benne egy ponttal. A pont a Szaturnuszt szimbolizálja. A Szaturnusz a kezdet és vég, a küszöb őre. Sorsbolygó, a karma bolygója, mely arra kényszeríti az embert, hogy soha ne feledje miért él most ezen a Földön. Kronosz – azaz a Szaturnusz kíméletlenül elénk tárja életünk során a befejezetlen tetteink következményeit, továbbmenni nem enged addig, míg a saját magunk által,  saját magunk részére kijelölt feladatokat maradéktalanul végre nem hajtottuk. Így legyen.