Második etap - kő, papír, olló

Mitől fél az ember fia a legjobban? Amikor még pici semmitől, ahogy csepredik és kapcsolatba kerül a külvilággal szülei a védelmükbe veszik, tehát elkezdik tiltani midazt, amitől ők is félnek. Pedig a legrosszabb tanácsadó a félelem, mert torzítva lát mindent az, aki fél. Amikor pedig arról van szó, hogy idegenek a testedben matassanak, akkor amikor nem vagy magadnál, nahát az az érzés fagyasztó. Ha az ember egészséges, akkor kevesebb félelemmel él együtt, ha beteg többel, de ha rákos, akkor a legtöbben olyan démonokat fejlesztenek ki, hogy ihaj. Nos, én megpróbáltam szembeszállni a félelmeimmel. Elolvastam a Neten sokmindent erről a betegségről, a műtéti eljárásokról, a kezelésekről, mellékhatásokról, a felépülés lehetőségéről. Jól összezavarodtam. "Na jó - gondoltam, most elég, inkább élek". És éltem a normális, megszokott, sokszor unalmas kis átlagéletem, amely a számomra oly kedves. De észrevettem, hogy belül valami megváltozott. Eddig is érzékeny voltam a külvilág, a családom, a barátaim felé, most viszont sokkal jobban észrevettem azt, hogy kiben mi rejlik, ki mennyire őszinte, ki az aki tényleg barát, de megtudtam azt is, hogy ki az, aki a mosoly álarca mögött csak egy éhes ragadozó. Érdekes felfedezéseket tettem.

A műtétre ismét egy hónapot vártam, mert nem volt sebész, aki megműtött volna. Az ok egyszerű: szabadságolások ideje volt. Annyi szerencsém azért volt, hogy ismerősök révén, ami a mai világban elengedhetetlen sajna, tájékozódni tudtam arról, ki az aki ilyen típusú műtéteket vállal, és sikerült felvenni vele a kapcsolatot. Elmentem hozzá, és képzeljétek el normális, rendes, sőt ilyen nincs! de van! SZERÉNY sebészorvossal találkoztam. Korrekt volt, nem lihegte túl a dolgot, és saját jelentőségét sem. Gondoltátok volna, hogy van ilyen? Pedig befutott plasztikai sebészről van szó!  Megbeszéltük az időpontot, megnyugtatott, nem nagy a daganat, kb. egy órás műtét lesz, kb. 1-2-3 napot kell kórházban lennem. Ha minden jól megy mehetek haza.

Nagyon megkönnyebbültem, mert már tudtam, hogy mi vár rám, ismertem valamennyire azt az embert, akinek kezébe adtam az életem. Egy hónapom volt ismét arra, hogy felkészüljek. Hogy mit csináltam? Napoztam, fürödtem, kertészkedtem, nevettem, hülyéskedtem, gondolatban pedig elterveztem a műtétem, felépülésem egész történetét. Nem volt okom félni, nem akartam félni. Az élet szép volt!

Aztán rájöttem nem csak gondolatban kell felkészülnöm. Nem volt pizsim, papucsom, törölközőm satöbbi, satöbbi. Nosza, menjünk vásárolni! Két gyermekem természetesen jött velem. Hát be is vásároltunk szép hálócuccot (milyen hülyeség: nem is hálni mentem, hanem halni), ami szerintük (szerintem is) nem 'nyanyás", vidám, kellemes, könnyű viselet. Tehát a pizsim felső részén egy zsiráf feje és teste volt, míg a hozzá tartozó köntösön a zsiráfocska szép, erős lábacskái az alsó traktusban elhelyezve. Napsárga színben, mert nagyobbikam kedvenc színe. Akkor minden napsárga cuccot megvett, mert az  a remény, és a vidámság színe. Ami igaz is. Azám, de én nem akartam hálóruciban megjelenni, volt már egy műtétem, tudtam, jobb lenne egy rendes, hagyományos kis pizsi, mint az óviban. Alig találtunk, mert volt barbis, cukis, rózsaszínecskés, ledér, kaccér, szexxxszis meg minden, de normális, ami még ráadásul méretben is jó, nos az is csak egy volt. Napsárga színű, egyszerű kétrészes. Tehát a felszerelés legmacerásabb része megvolt. Mint később kiderült, sikerült sikkes, új, hóbortos viseletet teremtenünk közösen nagyobbikammal és kisebbikemmel (aki semmivel sem kisebb nagyobbikamnál és fordítva - na ez hogy is van?), mert az egyszerű pizsimre húztam fel a csak zsíráf-lábas köntöst, és így eléggé feltűnő volt a kórházban a fej nélkül, a lábán alig álló, tántorgó, becsövezetten tekergő, enyhén középkorú hölgy. Ja a koromat eddig nem árultam el, mint Kiszel Tüncike, mondhatnám azt is számomra megállt az idő, a sok smink eltüntet mindent. De nem Tüncikének hívnak, nem titok a szarkalábak eredete, mérete, mélysége. A megtett életút minősége láttatja a valóságot, nem szégyen, max. azok számára lehetne az, akik ezeket a vonulatokat okozzák, de ők erre nem gondolnak. Jobb is nekik. Az élekor 43 esztendőt takar, büszke vagyok rá, hogy ennyit éltem. Mert ÉLTEM.

A napok ismét múltak, 1-2 vizsgálatra el kellett mennem. Irány a kórház! Várakozás, vizsgálat, várakozás, vérvétel, várakozás, vizsgálat, éhes vagyok, szomjas vagyok, unom, haza AKAROK menni, nincs is semmi bajom, hagyjanak már békén. Meddig kell még várnom? Na végre hazafele tartok. Elfáradtam. Másnap újabb vizsgálat, újra találka a fiatal doki bácsival, akivel felfedeztük együtt, közösen SEEBASTIAN-t. Megismert, egy kicsit kipihentebb, szabiról jött vissza. Megkérdezi néztem-e, figyeltem-e Sebastiant, hízott-e, merre mozog. Mondom jól van, megvan, lassan, de kitartóan igyekszik "behálózni" , mert hát nem pók. Tényleg, ennek utána kell néznem - a rák hogyan tud burjánzani? Mármint az élő tengeri, vagy édesvizi . Izotópot ad be, kedvesen, aranyosan, közben oktat is, van vele egy medika. Az izotóp miatt el kell mennem még a radiológiára, ahol speckó berendezéssel megpróbálják felderíteni a sentinel nyirokcsomóimat. Eddig csak a filmbéli Sentinelről tudtam, aki ugye Őrszem. Nos a sentinel nyirokcsomó is egy őrszem, védi a kapukat a behatolók ellen. Ha ezekben nincs jele Sebastiannak, akkor még nem tudott messze menni a kicsike. Izgulok, miközben várok, mert kiderült, a sugárzó anyagnak szét kell terjedni bennem, ahhoz, hogy Őrszemeim láthatóak legyenek. Ja! Eddig csak a vallásos neveltetésben részesülők Őrszemeiről hallottam , nem is tudtam, hogy nekem, egyszerű földi halandónak sokkal több "angyalom" van, ami ráadásul tudományosan bizonyított tény, és az nagyon fontos, hogy tudományosan bizonyított legyen, mert egyébként csak hülyeség. Kimegyek az udvarra. Napozok, unom. Vannak mások is. Először nem tudjuk, hogy szóba álljunk-e egymással, de végül is megkérdezzük, Ők miért vannak itt, ki beteg? Mert az tudható, hogy aki ide jön, annak van baja. Idősebb korú hölgy, fiatalabb nő. Anya és lánya. Azt hiszem, hogy, mint nálunk is, a gyerek beteg. Kiderült nem, hanem a mama. 65 évesen, ugyanabban a betegségben szenved, mint én, de a lányát is ezzel kezelték. Egymást támogatják, a lányán látszik, nagyon félti. A néni mosolygós, nyugodt. Aztán a "kislánynak" el kell menni, kér minket: figyeljünk az anyukájára. Természetesen. Beszélgeti kezdtünk, kiderült betegségünk ugyan az, az orvosunk is, a műtétünk helye is. Nem vagyunk egyedül. Mindkettőnk telefonja sűrűn megcsörrent, a család izgul, érdeklődik. Megnyugtatjuk őket, nincs miért izgulni. Aztán kb. 1 óra múlva végre vizsgálat. Először Gizi néni megy be, majd én. Mosolygós arcok vesznek körül, nem félek. Kör alakú, hatalmas gép elé kell állnom, kezemet az ég felé, mintha imádkoznék, s azt is teszem. "Őrszemeim, kérlek legyetek láthatók, mutatkozzatok meg!" Az asszisztens mond valamit, miközben egy varázspálcával köröz körülöttem. Remélem nem Harry Potter, bár nem lehet, mert hölgy, meg idősebb is, meg szebb is, meg... A gép zúg egy kicsit, majd csönd. Azt gondoltam, na vége ennek is, leakartam ereszteni a kezem, mert már görcsölt egy kicsit. Na, ezt nem kellett volna, újra kezdjük. Varázspálcás zümmögés, csönd, én kitartóan állok, nem moccanok. Az asszisztens köröz, mond valamit, közelebb jön. Lecsapok rá, rögtön megkérdezem: "Gábriel látható-e?" Mosolyogva mondja, elcsíptük, megvan, most már tudományosan bizonyított tény: vannak Angyalok. Huhh! Ez jó, mehetek haza. Kimentem anyuhoz és Gizi nénihez, és együtt vártunk két órát a leletre, közben kb. 10 percenként megnyugtattak: mindjárt kész. Ok. Visszamosolyogtunk. Mi mást tehettünk volna? Amikor megkaptuk nagyon boldogok voltunk, majd lassan elváltunk, de tudtuk, hogy holnap ismét találkozunk egy másik bolygón, de már nem leszünk egyedül, mi sorstársak lettünk egy életre.

Műtét napja eljött, mint Karácsony, sőt kicsit hasonlított a Mikuláshoz is, mivel vártam már ezt a napot, csak nem tudtam, mi kerül majd a csizmába. Korán reggel felvételiztem, a felvétel sikerült. A kórteremben két sorstárs, de Ők már mennek hazafele. De jó nekik! Gizi néni annyira fél, hogy hamar beveszi nyugtatóját, amit adnak és csendes félálomba szenderül. Ő lesz az első, én nem tudom, mikor kerülök sorra. Csendes apátiába merülök, végiggondolom az életem, látom magam előtt Nagyobbikam és Kisebbikem arcát, a félelmet, az aggodalmat. Anyu arca is itt van, meg az Öcsié, meg mindenkié, akik azóta, hogy kiderült rosszindulatú Sebastiannal van dolgom, mindent megtettek azért, hogy velem maradhassanak, és én velük egy életre. Én nem nyugtatózom, nincs is vérnyomásom. Elviszik a mellettünk fekvő kislányt, elmennek, akik itt voltak. Várok másfél órát. Egyszer csak visszahozzák Gizi nénit, egyben, csak csendes szuszogását lehet hallani. Bejön a betegápoló fiatalember, mosolyogni próbál, méreget, hogy vagyok. Látja, nem vettem be a kábítót, megkér, azért azt a kis pici bogyót öblítsem le. Ok. Lent van, én meg megyek ágyastul felfele a műtőbe. Kis liftezés és máris ott vagyunk. Betolnak egy szűk folyósóra, várnom kell egy kicsit. Mindenki rohan, sürög-forog. Nagy a hajtás, a műtők egyfolytában mennek. Érdekes: tényleg nem izgulok. Tudom, nemsokára elválnak útjaink Sebastiannal, s bármilyen gonosz a gondolat, halálát kívánom. Brrrr! Utálom az erőszakot, magamra emlékeztet. De most vége lesz, végleg leszámolok vele. Betolnak a műtőbe, mosolygós arcok, át kellene mennem a műtőasztalra. Elindulok és beleesem az asztalban furmányosan elhelyezett lukba. A lábam eltűnt, majdnem felborítok mindent, a műtősök pedig pánikba esnek: még kinyírom magam idő előtt. Rám tört a kacagás, ilyen vagyok. Látom magam, amint beesve, mintha késésbe lennék megérkezem. Na, nagynehezen ágyban vagyok, tudom nemsokára szundíthatok is. Műtősnéni infúzót köt, engem meg karomnál fogva kikötöznek, minden rohan, igyekszik minél előbb ágyba helyezni engem. Mondják most rám teszik az EKG-t, üljek fel. Úristen! Megijedek: hogy fogok aludni szépen, nyugodtam egy hátamra kötözött EKG berendezéssel?! Az elég nagy, nyom is, kényelmetlen is. Mosolyognak, megnyugtatnak, csak a tappancsokat szerelik a hátamra. Végszóra megérkezik a sebészdoktorbácsi, életem megmentője. Katonás, most nem mosolyog, de kedvesen, udvariasan mellbevág egy szurival. Kell, mert az Őrangyal Gábrielnek jelen kell lenni a műtét során, s miután sugárzó egyéniség, aktiválni kell. Aztán számolok. Egy.

Az első menet

Elmentem a háziorvosmhoz, egy kis várakozás után bennt voltam. Elmondtam mit vettem észre, megnézte. Kitapintotta Ő is, de rögtön hozzá tette, reméli nem rossz indulatú. Megírta a beutalót, kérjek időpontot, ne keseredjek el. Majd meglátjuk mi lesz.
Nem voltam kétségbeesve, hittem, hogy úgysem lesz semmi gond. Ami aggasztott az az volt, hogy elmondjam-e a gyerekeimnek, vagy sem. Nem akartam megrémíteni őket, de azt sem, hogy váratlanul érje őket, ha velem bármi történik. Mindig őszintén, mellébeszélések nélkül éltem az életem, tehát úgy döntöttem, hogy megbeszélem velük a dolgot. A nagyobbikat nem leptem meg, egy gyerek megérzéseit nem lehet becsapni. A legapróbb részletből rájön, ha valami baj van. A kicsit váratlanul érte, de igyekeztem megnyugtatni, nem lesz semmi baj. Végül is semmit sem tudtunk biztosan.

Alig egy hónap múlva mentem az első vizsgálatra. Utólag derült ki, hogy külön mondani kellett volna, hogy panaszom van. Az egy hónap alatt számtalan jel mutatott arra, hogy valami készül. Az ezoteria nem áll tőlem távol, hiszek a sorsban, abban, hogy valami célunk van ebben a földi életben, a megpróbáltatások próbatételek. Volt belőle részem bőven. De ugyanakkor nem vagyok fanatikus, nem várom az Isteni segítséget, mert tudom, majdnem minden rajtam múlik. Dönteni én döntök. A kérdés az, hogy a döntéseim, milyen hatást váltanak ki. Na ez a nem mindegy. De ezalatt az 1 hónap alatt, ha bekapcsolatam a tévét, minden műsorban, filmben, valamilyen formában szó esett a rákról. Még a gyerekek is felfigyeltek rá, s bár mindig elhumorizáltuk a dolgot, a félelem ott volt.
Eljött a nap amikor minden a helyére került. A vizsgálatra szinte az egész család jönni akart, de én tudtam, hogy ezt az utat nekem egyedül kell megtennem. Várnom nem kellett sokat, hamar sorra kerültem. A felvétel igazolta a gyanumat. A nővérke mondta várjak egy kicsit, addig kint foglaljak helyet. Miközben én penge élesen tudtam baj van. Ha hiszel a megérzéseidben sokmindenre fel tudsz készülni. Gondoltam "legyen meg a Te akaratod és ne azenyém" Egy-két perc elteltével tőlem távol egy fiatal orvos bement a vizsgálóhelyiségek egyikébe. Éreztem, hogy vele fogok nemsokára randizni. Szólított a növérke, bent pedig talákoztam vele. Elmondta, hogy a röntgenen látható az általam észlelt csomó, ezért ultrahanggal is meg kell nézni. Mondtam ok, gondoltam essünk már túl ezen az egészen. Megnézte, nézte hosszan. Tudtam... Mondta nem elég az ultrahang, biopsziát kell végezni. Mivel kedvenc sorozatom dr. House tudtam miről van szó. Ott sokkal izgalmasabbnak tünt, én most itt egy kicsit féltem. Tű, bökés, nem megy bele, tekerés, csavarás. Nem fáj, nem fáj, mindjárt kész. Na végre megvan. Öltözzek fel, várjak egy kicsit, mindjárt megnézi. Vártam, szólítottak. Bementem. Kedvesen, diplomatikusan próbálta elmondani azt, amit én akkor már tudtam. Mondtam neki ne kerülgessük a forró kását, elég erős vagyok, ki a farbával. Úgy vettem észre egy kicsit megkönnyebbült, biztos nem egyszerű elmondani valakinek, hogy rosszindulatú rákja van. Én fel voltam készülve, képbe voltam. Egy hónapom volt rá. A tumor kicsi, időben kaptam el, bár teljen biztosat nem mondhat, de szerinte csak műtétre és sugárterápiára lesz szükség. Korrekt volt. Csak kicsit tévedett. A részletes szövettan döntött el mindent. Elbúcsúztam, ő mondta, találkozunk még. Nem tévedett.
Hazafele menet tört rám a kétségbeesés. Mit mondjak otthon. Hogy mondjam, viccesen, vagy humorosan, állva, vagy ülve. Egy kicsit sírdogáltam, de meguntam. Számtalan esetben érezzük magukat rosszul, de minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb. Utána már könnyebb. Nerm ragozom, volt sírás, kétségbeesés, szomorúság, bánat, tagadás.................. De legalább tudtuk a tényeket, egy biztos volt - MŰTÉT.

Elkezdem.

Régóta gondoltam már arra, hogy kellene egy blogot készítenem. Láttam, hogy sokan ezt a módot használják arra, hogy "kibeszéljék" magukat. Az én esetem más. Beteg lettem, de attól függetlenül, hogy sorstársaim között bőven akadnak, akik ha megtudják a diagnózist összerogynak, én elsősorban segíteni szeretnék, közreadni mindazt, amit megtudtam magamról, a betegségről, melynek neve most már nem titok: RÁK.

Ezért a cím "Sebastian a kis rák"

Azért a filmbeli és a valós életben megjelenő rákocska nem teljesen ugyanazt az érzést váltja ki. Sebastian oly kedves, vicces, aranyos. A tumor pedig titokzatos, halálfélelmet keltő. Ja! Énekelni sem tud, oly szépen, inkább a siratóénekeket részesíti előnyben.

Egyszer egy szép napon csak úgy üldögéltem és nem tettem semmit. Nyár volt, meleg volt, béke volt, csend és nyugalom. Hogy a mozdulat miért történt meg nem tudom, de valami furcsát éreztem. Addig az a valami nem volt ott. Megnéztem még egyszer, hogy biztos legyek. Nem múlt el egy pillanat alatt sem. Gondoltam nagy levegő, lehet számtalan oka, hogy ott van valami. Beütöttem, de emlékeztem ilyenre, begyulladt, de nem fájt eddig sem. Nyugtattam magam, még ennél is több oka lehet, nem pánikolunk, várunk egy kicsit, hátha elmúlik.

Így is tettem. Vártam. Nem sokat, mert éreztem ezzel nem lehet sokáig várni. Pedig nem szeretek orvosokhoz járni. Beteg sem szoktam lenni, még náthás sem. Hittem abban, hogy én mindent kibírok, szervezetem mint a vas. Egy hét múlva újra megnéztem, és akkor már szépen kitapintható volt a csomó. Felkeltem, nagy levegőt vettem és megmutattam anyámnak, aki orvos. Neki sem tetszett, de nem akart megrémiszteni, csak az arcán látszott, bárhogy is akarta palástolni. Megbeszéltük, hogy elmegyek a háziorvosomhoz, nézze meg ő is, meg hát beutaló nélkül nem mehet sehová amúgy sem.