Elmentem a háziorvosmhoz, egy kis várakozás után bennt voltam. Elmondtam mit vettem észre, megnézte. Kitapintotta Ő is, de rögtön hozzá tette, reméli nem rossz indulatú. Megírta a beutalót, kérjek időpontot, ne keseredjek el. Majd meglátjuk mi lesz.
Nem voltam kétségbeesve, hittem, hogy úgysem lesz semmi gond. Ami aggasztott az az volt, hogy elmondjam-e a gyerekeimnek, vagy sem. Nem akartam megrémíteni őket, de azt sem, hogy váratlanul érje őket, ha velem bármi történik. Mindig őszintén, mellébeszélések nélkül éltem az életem, tehát úgy döntöttem, hogy megbeszélem velük a dolgot. A nagyobbikat nem leptem meg, egy gyerek megérzéseit nem lehet becsapni. A legapróbb részletből rájön, ha valami baj van. A kicsit váratlanul érte, de igyekeztem megnyugtatni, nem lesz semmi baj. Végül is semmit sem tudtunk biztosan.
Alig egy hónap múlva mentem az első vizsgálatra. Utólag derült ki, hogy külön mondani kellett volna, hogy panaszom van. Az egy hónap alatt számtalan jel mutatott arra, hogy valami készül. Az ezoteria nem áll tőlem távol, hiszek a sorsban, abban, hogy valami célunk van ebben a földi életben, a megpróbáltatások próbatételek. Volt belőle részem bőven. De ugyanakkor nem vagyok fanatikus, nem várom az Isteni segítséget, mert tudom, majdnem minden rajtam múlik. Dönteni én döntök. A kérdés az, hogy a döntéseim, milyen hatást váltanak ki. Na ez a nem mindegy. De ezalatt az 1 hónap alatt, ha bekapcsolatam a tévét, minden műsorban, filmben, valamilyen formában szó esett a rákról. Még a gyerekek is felfigyeltek rá, s bár mindig elhumorizáltuk a dolgot, a félelem ott volt.
Eljött a nap amikor minden a helyére került. A vizsgálatra szinte az egész család jönni akart, de én tudtam, hogy ezt az utat nekem egyedül kell megtennem. Várnom nem kellett sokat, hamar sorra kerültem. A felvétel igazolta a gyanumat. A nővérke mondta várjak egy kicsit, addig kint foglaljak helyet. Miközben én penge élesen tudtam baj van. Ha hiszel a megérzéseidben sokmindenre fel tudsz készülni. Gondoltam "legyen meg a Te akaratod és ne azenyém" Egy-két perc elteltével tőlem távol egy fiatal orvos bement a vizsgálóhelyiségek egyikébe. Éreztem, hogy vele fogok nemsokára randizni. Szólított a növérke, bent pedig talákoztam vele. Elmondta, hogy a röntgenen látható az általam észlelt csomó, ezért ultrahanggal is meg kell nézni. Mondtam ok, gondoltam essünk már túl ezen az egészen. Megnézte, nézte hosszan. Tudtam... Mondta nem elég az ultrahang, biopsziát kell végezni. Mivel kedvenc sorozatom dr. House tudtam miről van szó. Ott sokkal izgalmasabbnak tünt, én most itt egy kicsit féltem. Tű, bökés, nem megy bele, tekerés, csavarás. Nem fáj, nem fáj, mindjárt kész. Na végre megvan. Öltözzek fel, várjak egy kicsit, mindjárt megnézi. Vártam, szólítottak. Bementem. Kedvesen, diplomatikusan próbálta elmondani azt, amit én akkor már tudtam. Mondtam neki ne kerülgessük a forró kását, elég erős vagyok, ki a farbával. Úgy vettem észre egy kicsit megkönnyebbült, biztos nem egyszerű elmondani valakinek, hogy rosszindulatú rákja van. Én fel voltam készülve, képbe voltam. Egy hónapom volt rá. A tumor kicsi, időben kaptam el, bár teljen biztosat nem mondhat, de szerinte csak műtétre és sugárterápiára lesz szükség. Korrekt volt. Csak kicsit tévedett. A részletes szövettan döntött el mindent. Elbúcsúztam, ő mondta, találkozunk még. Nem tévedett.
Hazafele menet tört rám a kétségbeesés. Mit mondjak otthon. Hogy mondjam, viccesen, vagy humorosan, állva, vagy ülve. Egy kicsit sírdogáltam, de meguntam. Számtalan esetben érezzük magukat rosszul, de minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb. Utána már könnyebb. Nerm ragozom, volt sírás, kétségbeesés, szomorúság, bánat, tagadás.................. De legalább tudtuk a tényeket, egy biztos volt - MŰTÉT.
Nem voltam kétségbeesve, hittem, hogy úgysem lesz semmi gond. Ami aggasztott az az volt, hogy elmondjam-e a gyerekeimnek, vagy sem. Nem akartam megrémíteni őket, de azt sem, hogy váratlanul érje őket, ha velem bármi történik. Mindig őszintén, mellébeszélések nélkül éltem az életem, tehát úgy döntöttem, hogy megbeszélem velük a dolgot. A nagyobbikat nem leptem meg, egy gyerek megérzéseit nem lehet becsapni. A legapróbb részletből rájön, ha valami baj van. A kicsit váratlanul érte, de igyekeztem megnyugtatni, nem lesz semmi baj. Végül is semmit sem tudtunk biztosan.
Alig egy hónap múlva mentem az első vizsgálatra. Utólag derült ki, hogy külön mondani kellett volna, hogy panaszom van. Az egy hónap alatt számtalan jel mutatott arra, hogy valami készül. Az ezoteria nem áll tőlem távol, hiszek a sorsban, abban, hogy valami célunk van ebben a földi életben, a megpróbáltatások próbatételek. Volt belőle részem bőven. De ugyanakkor nem vagyok fanatikus, nem várom az Isteni segítséget, mert tudom, majdnem minden rajtam múlik. Dönteni én döntök. A kérdés az, hogy a döntéseim, milyen hatást váltanak ki. Na ez a nem mindegy. De ezalatt az 1 hónap alatt, ha bekapcsolatam a tévét, minden műsorban, filmben, valamilyen formában szó esett a rákról. Még a gyerekek is felfigyeltek rá, s bár mindig elhumorizáltuk a dolgot, a félelem ott volt.
Eljött a nap amikor minden a helyére került. A vizsgálatra szinte az egész család jönni akart, de én tudtam, hogy ezt az utat nekem egyedül kell megtennem. Várnom nem kellett sokat, hamar sorra kerültem. A felvétel igazolta a gyanumat. A nővérke mondta várjak egy kicsit, addig kint foglaljak helyet. Miközben én penge élesen tudtam baj van. Ha hiszel a megérzéseidben sokmindenre fel tudsz készülni. Gondoltam "legyen meg a Te akaratod és ne azenyém" Egy-két perc elteltével tőlem távol egy fiatal orvos bement a vizsgálóhelyiségek egyikébe. Éreztem, hogy vele fogok nemsokára randizni. Szólított a növérke, bent pedig talákoztam vele. Elmondta, hogy a röntgenen látható az általam észlelt csomó, ezért ultrahanggal is meg kell nézni. Mondtam ok, gondoltam essünk már túl ezen az egészen. Megnézte, nézte hosszan. Tudtam... Mondta nem elég az ultrahang, biopsziát kell végezni. Mivel kedvenc sorozatom dr. House tudtam miről van szó. Ott sokkal izgalmasabbnak tünt, én most itt egy kicsit féltem. Tű, bökés, nem megy bele, tekerés, csavarás. Nem fáj, nem fáj, mindjárt kész. Na végre megvan. Öltözzek fel, várjak egy kicsit, mindjárt megnézi. Vártam, szólítottak. Bementem. Kedvesen, diplomatikusan próbálta elmondani azt, amit én akkor már tudtam. Mondtam neki ne kerülgessük a forró kását, elég erős vagyok, ki a farbával. Úgy vettem észre egy kicsit megkönnyebbült, biztos nem egyszerű elmondani valakinek, hogy rosszindulatú rákja van. Én fel voltam készülve, képbe voltam. Egy hónapom volt rá. A tumor kicsi, időben kaptam el, bár teljen biztosat nem mondhat, de szerinte csak műtétre és sugárterápiára lesz szükség. Korrekt volt. Csak kicsit tévedett. A részletes szövettan döntött el mindent. Elbúcsúztam, ő mondta, találkozunk még. Nem tévedett.
Hazafele menet tört rám a kétségbeesés. Mit mondjak otthon. Hogy mondjam, viccesen, vagy humorosan, állva, vagy ülve. Egy kicsit sírdogáltam, de meguntam. Számtalan esetben érezzük magukat rosszul, de minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb. Utána már könnyebb. Nerm ragozom, volt sírás, kétségbeesés, szomorúság, bánat, tagadás.................. De legalább tudtuk a tényeket, egy biztos volt - MŰTÉT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése