Kettő. Felébredtem. Azt hittem, teljesen ébren vagyok, így máris nyúltam a mobilért, hívtam a lurkókat. Nagyobbikam vette fel, elkezdtem beszélni, Ő meg kiabált, hallózott. Nem értettem. Újra elkezdtem beszélni, a végeredmény ugyanaz. Biztos rossz a mobil, nincs térerő. (Jut eszembe! Valakitől egyszer azt hallottam, hogy a vezetékes telefonnál is elmegy időnként a térerő! Gondoltátok volna? – csak vicc) “Gyertek!” s ezzel letettem. Jól voltam, nem fájt semmi, mozogni nem mertem. Cső futott ki belőlem, tekergőzött, mint egy spagetti. Lopva, hogy senki se lássa a pizsim, alá tekintettem, ellenőrzést tartottam, hogy minden “kellékem” megvan-e, véletlenül nem szedtek-e ki többet belőlem, mint ahogy én elterveztem. Látszólag minden rendben volt, bár a sebet szép nagy tapasz fedte. A kórteremben mindenki jól volt viszonylag, volt akinél bőven akadtak látogatók. Alapvetően nem zavartuk egymást. Nemsokára megjöttek az enyéim is. Nagyobbikam és Kisebbikem mindenkit elsöpörve “rohantak” hozzám. Könnybe lábadt a szemem, és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne bőgjem el magam. Még nem voltam ilyen helyzetben. Jött Nagyobbikam Nagyja is, Anyu, Öcsi. Rettentően aggódtak. Aztán elmesélték, hogy a frászt hoztam rájuk, mert a telefonálás közben én el-el aludtam, ők meg igyekeztek hallózásukkal felkelteni. Én nem értettem, szerintem meg a mobil vonal volt a rossz, biztos megint az a fránya térerő kavart be! Sőt rosszul esett, hogy egy beteg emberrel így üvöltöznek. De hát hinnem kellett nekik, többen voltak. Aztán sor került az ajándékozásra. Kaptam vizet, kb. 10 litert (ebből már fürödni is lehetett volna) aztán gyümölcsöket, trópusit és egzotikusat - gondolkodtam piacot nyitok, kekszet, kést, villát, ollót. Kisebbikemtől csokit. Szóval belaktuk tisztességesen a kórterem egy kis sarkát. Én sokszor el-el révedtem, szerintem időnként aludtam is, de mégis az a szeretet és aggódás volt megható, amit tőlük kaptam. A látogatásnak vége lett, mondtam menjenek haza nyugodtam, majd holnap talizunk, s tényleg éreztem: most jobb, ha egyedül vagyok. Elmentek, s máris hiányoztak. Még sosem voltam tőlük távol, még sosem volt, hogy nem kívánhattam nekik Jóéjszakát, és még soha sem volt, hogy reggel ne együtt mostunk volna fogat. Na ez persze csak képletesen értendő! Már csak 2 nap, és minden a régi lesz, ezzel nyugtattam magam. Nemsokára bejött a Nővérke, akinek nagyon-nagyon örültem, mert már régen volt az az idő, amikor a szükségleteimet egyedül ki tudtam elégíteni. Felsegített és legnagyobb megdöbbenésére én máris száguldottam az adott helyiség felé. Hát ilyet ritkán láthatott, de az idő már nagyon sürgetett. Mondtam neki, ne féljen, minden ok, s máris ott voltam. Igen ám, de arra nem számítottam, hogy a művelet a cső miatt nem lesz olyan egyszerű. Gyorsan találtam megoldást. Felkötöttem a pizsimre, s zsupsz! Már folyt is minden, mint a karikacsapás. Dolgom végeztével, rendet raktam magam után, és hátrafordulva meghűlt az ereimben a vér! Égszínkék tartalmat engedtem ki! Úristen! Tudtam, hogy sugárzó természetem van, na de ennyire? Nővérke tudta, hogy ez lesz, s csendesen megjegyezte, hogy ez normális, egy-két nap és újra a régi színekben fogok pompázni. Végül is engem nem zavart, kedvenc színem. Visszatámolyogtam ágyamhoz kipihenni e megrázkódtatás. Elaludtam.
Égtelen zajra ébredtem, hatalmas felfordulás volt a kórteremben. Aztán a hónom aljába akartak dugni valamit, természetesen nem engedtem, majd a karomon matattak, és nem akarták elhinni, hogy jól vagyok, köszönöm szépen semmit sem kérek, nincs szükségem semmire. Felhúzták a hasamon a pizsimet, na itt már támadtam! Azt nem! Na de ilyet! Mindig rossz ébredő voltam. Szeretem, ha szépséges csönd, nyugalom, félhomály vesz körül, amikoron pilláimat nyitogatom. Most meg valami hadsereg lerohant. Eltelt egy kis idő, majd megértettem, reggel van, a Nővérkék jöttek. Munkájukat végezték volna, ha én hagyom. Na jó! Legyen! Lázat mértünk, vérnyomást mértünk, majd végül is nem hasba, hanem karba szuri. Jól vagyok, jól aludtam, minden rendben. Kivonultak. Szobatársaimon végignézve vert hadsereget hagytak maguk után, a reggeli adrenalin sokk volt mindenkinek. Szünet következett, majd megérkezett a villásreggeli. A villa sem volt sehol, meg a kaja sem. Illetve szemüveget feltéve láthatóvá vált. Még szerencse, hogy volt saját ellátmányom, a többit eltettem, hátha jó lesz valamire. Legfeljebb hazaviszem Bungyinak, aki kutyus, és mivel őt nem hozták el látogatóba, majd egyszer én megyek el hozzá haza, és akkor lesz mivel kedveskednem neki. Ismét szünet következett, majd jött a harmadik felvonás. Ekkor már kíváncsi is voltam: most mi lesz? Megjött sebészdoktorbácsi, életem megmentője, mosolygott, pár perc alatt tájékoztatott, hogy minden rendben volt a műtét alatt, komplikációk nem voltak, gyógyuljak, sétálgassak, erősödjek. Nosza! Elmentem kávézni, körül akartam nézni ezen a különös bolygón. Imbolygó léptekkel megtaláltam az automatát, s máris ihattam az illatos nedűt. Végre felébredtem. Most úgy őszintén: lehet kávé nélkül felébredni? Na ugye, hogy nem. Romantikus természetem szereti a Napfelkeltét, imádom a madarak füttyeit, szeretem a levegőt, ami nem tisztítószer szagú, ezért kivágtattam a betondzsungelbe. Zsiráfkámmal együtt, illetve csak kacér lábaival köntösömön, a derekamra felkötött palackkal érdekes látványt nyújtottunk, sok pillantást, köztük elismerőt is kaptunk. Fél óra után húzott vissza az ágy, és én nem álltam ellent hívó szavának. A kórteremben viszonylagos nyugalom volt, mindenki kezdett magához térni, felkelni, mozogni. A mozgásstílusunk egyforma volt, mintha mindenki ugyanabba az aerobik stúdióba járt volna, a lassított mozgás felvétele és lejátszása tökéletesre sikerült. Az egyik oldal kicsit ferde állású, a járás óvatos, megfontolt, lassú. Öregek napközijében gyorsabban mozognak. Sebaj! Megerősödünk majd!
Teltek az órák, félnapok, napok, reggeli ébredések, vizitek, ebédek, látogatók, alvással teli csöndes pilledések. SMS váltások Nagyobbikammal, Kisebbikemmel, Anyuval, Öcsivel, Barétnőmmel, kedves Ismerősökkel. Szerettek, eddig is tudtam, de, hogy ennyire? Hisz mindig úgy éreztem, nem tettem mindent meg, nem voltam mindig ott, nem mondtam el nekik mennyire fontosak, hogy nélkülük nincs ÉLET!!! Bármily furcsa, de tényleg csak akkor vesszük észre, hogy mennyire fontosak, ha bajban vagyunk! Egyébként csak dolgozunk, rohanunk, dolgozunk, rohanunk, pénzt keresünk, elköltjük, és szép lassan elköltjük az életünket is anélkül, hogy megállnánk és elgondolkodnánk azon, ha Ők nincsenek, mi sem vagyunk. Ha ők nem szeretnek, mi sem szeretünk. Miért? Mert ha ők nincsenek, akkor kit tudnánk szeretni? Önmagunkat? Sokan ezt teszik és jól meg is vannak egyedül, egy darabig. Aztán unalmas, kiégett, szánalmas, önző remetékké válnak, egyre több aggodalommal, negatív gondolatokkal, és mivel ekkor már nem szeretik magukat, hogyan tudnának bárkit is szeretni? Inkább okolnak mindent és mindenkit elhibázott sorsukért. Egyszerűbb. Egyszerűbb nem szeretni, mert ha nem szeretsz, akkor fájdalom sem érhet. Azt hiheted nem függsz semmitől, és senkitől, nem tartozol sehová, nem kell lemondanod semmiről. Szeretni őszintén a legnehezebb a világon. Énünk önmagát szereti a legjobban, minden első gondolatunk csakis és kizárólagosan önmagunkról szól. Arról, hogy nekünk legyen a legjobb, a legkönnyebb, hogy nekünk ne fájjon, minket senki se bántson. Minden betegség egy kiváltó ok. Mondom Én, aki beteg. Én váltottam ki ezt a betegséget a hülye gondolataimmal. Ahelyett, hogy időben észrevettem volna azt, hogy ha én őszintén tudtam volna szeretni, engem is őszintén szerettek volna. Ma már tudom, és bármi történt eddigi életem során velem, és az elkövetkezőkben, igyekszem őszintén szeretni, elfogadni mindenkit olyannak, amilyennek önmagát teremtette.
Na erre is jó egy kórterem. Próbatételek sorozata, bár érdekes, hogy sorstáraival az ember sokkal toleránsabb tud lenni. Életem eddigi szakaszának végéhez közeledtem. Vártam a nagy napot, hogy leszedjék a kötést, és kivegyék a csövet, hogy mehessek haza! Vizit előtt megjött sebészdoktorbácsi, kicsi várakozás után szólított. Rohantam! Zsupsz, már a vizsgálóágyon ültem - nagy levegő, egy reccs, és a tapasz lent is volt, – nagy levegő, egy jó mély cuppantás és a cső is kint volt. Gyorsan ment minden. A záróm kész volt, sebészdoktorbácsi mondta, hogy a szövettani eredményre várni kell 1-2-3-4 hetet. Jó, hogy nem számolt tovább! Megköszöntem mindent és távoztam.
Összepakoltam mindent, már előző este, hívtam Nagyobbikamat, hogy jöjjenek már, mennék HAZA. Ébredeztek még, így vártam. Közben végszóra megjött gyógytornász néni, aki gyermekem lehetett volna. Mondta: tornázzunk! Jajj! Jujj! Húz, fáj, nem mozog. Nem baj, kell! Óvatosan, de muszáj! Tornából mindig ügyes voltam, így megdicsért. Feladatsort is adott, amit majd otthon kell minden nap elvégezni. Elfáradtam és pihegtem, de végre megjött Kisebbikem és Nagyobbikam értem Nagyjával, meg Anyuval. Azt hittük először, hogy csocsi csővel mehetek majd haza, így beosztották a feladatokat. Nagyobbikam viszi a cuccaimat, Nagyja vezet óvatosan, Anyu csövet tart. Cső az nem volt, de ez baj nem volt! Mentem HAZA! Öcsihez, Bungyihoz, Pötyihez, Csicsikéhez, Memihez, Durcihoz, a Kertemhez, a Virágjaimhoz, a Tavamhoz…, majd elmondom kik-mik ŐK! Esett az eső, fújt a szél, hideg volt, de nekem sütött a Nap, a Hold, a Merkur, a Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó, na jó abbahagyom! Szóval az egész Világegyetem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése