“Évi emlékére”

 

“Mégis él a remény, hogy nem vagyunk egyedül!”

 

Nem is Évinek hívták, én hívtam így. Nekem Ő Évi volt – azt hittem, úgy hallottam az Anyukája így hívja. . A kemó alatt találkoztunk. Most is látom magam előtt fegyelmezett arcát, majd később kendőbe kötött fejét. Akkor még nem is beszélgettünk, csak a szemeink beszéltek arról a kétségbeesett erőfeszítéstől, amit akkor úgy gondoltuk – végig kell csinálni.

Együtt szenvedtünk, némán, szótlanul, mosolyogva.

Kimentem az egyikkezelés közben és az Anyukája sírt a folyóson. Nem tudtam elmenni mellette szótlanul a “siralomházban”. Megkérdeztem naivan, mi a baj? Évi rosszul lett a kemó alatt. Az infúziót ki kellett kötni, mert nem bírta.

De végigcsinálta – fél éven át. Kihullott a haja, mint nekem is, s mint én is nem a parókát választotta, hanem felvállaltuk a betegséget, melytől társadalmunk minden tagja fél. Én is, te is, ő is, mi is, ti is, ők is, ha bevallják, ha nem.

Vége lett a kemónak, vissza kellett mennem, hogy megbeszéljem az onkológusommal, hogy hogyan tovább.

Ott találkoztam Vele ismét. Sírt. Bár ezt erősen igyekezett titkolni. Leültem mellé, és tudtam nagy baj van. A daganat túl nagy volt, a kemó nem húzta össze. Össze volt törve. Apró volt, kicsi.

Végig csinálta azt, ami elmondhatatlan, és úgy érezte nem volt értelme. Sajnos tényleg nem.

Beszélgettünk, vigasztaltam. “Vak vezet világtalant” De a végén már egy kicsit mosolygott.

Hónapokig nem találkoztunk, bár sokszor gondoltam rá.

A sugárterápia vége felé tartottam, amikor ismét összefutottam Vele. Mosolygott, Ő jött oda hozzám. Ugyan újabb operáción ment keresztül,  de feldolgozta. Mosolygott, jó volt vele újra beszélgetni.

Összehoztam egy “kemós barátnómmel” – aki, mint Évi rokkantosítani szerette volna magát, s mivel én tudtam, hogy “Évi” végigjárta ezt az utat is, összehoztam Őket.

“Évi” nyár közepén felhívott. Nagyon gyenge lett, emelkedtek a tumor markerei. De nem adta fel, úszóedző lévén sportolt, futott, terhelte magát, dolgozott. Kértem kímélje magát.

Majd volt egy családi “kemós összejövetel”, amit “mi régi kemósok” egy-két havonta megtartunk, és ott egy másik barátnőm elmesélte, hogy látta “Évit”  az onkológián, de járni alig tudott.

Egy hét múlva csengett este a telefonom, sorstársam hívott, aki telefonon kereste Margitkát.

Nem tudott már Vele többet beszélni.

“A zeneszám írója depressziós alak
Szeret egyedül ülni, mert azt hiszi, megóvják a falak.
Sápadtan süt le rá a fény,
Takarékon lángol és mégis ég.

És mégis él a remény,
Hogy nem vagyunk egyedül.

Saját agyam kulcsát fordítom,
De csak nyikorog az ajtó, nem enged a zár.
Tudom-tudom-tudom-tudom dúdolom,
Nekem a tudat nem ad szabad utat.

Ez a dal üzenet a négy falnak,

Ez a dal üzenet a csillagoknak.

Ez a dal üzenet a négy falnak,

Ez a dal üzenet a csillagoknak,

Hogy nem vagyunk egyedül. “

 

( Vad Fruttik – Üzenet )