RÁK – egy kicsit “keményebben”

Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire vagyunk őszinték elsősorban magunkkal szemben, másodsorban másokkal, a rákbetegséggel kapcsolatban. Ezért úgy döntöttem, hogy egy kicsit keményebben, igazabban leírom azt, amit én, a saját betegségemmel kapcsolatban átéltem. Nem akarok senkit sem rémítgetni, de ámítani sem. Egyik sem hasznos. A középútra törekedni kell.

Nos, talán a legfontosabb, nekem mellrákom van, volt, és talán lesz is. Önvizsgálat útján fedeztem fel. Fiatalon senki sem figyelgeti annyira önmagát, én ebből a szempontból kifejezetten a “linkek” közé tartoztam. Nem jártam szűrésekre, sőt ha lehetett elkerültem az orvosokat messziről. Érdekes, de mégis a háziorvosomnak köszönhetem azt, hogy ma ezeket a sorokat írom. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy bizony 35-40 év felett havi rendszerességgel önvizsgálatot kell tartani, egyébként a mellrák már kifejezetten fiatalabb korban is jelentkezik. Nos, ha Ő nem mondogatja nekem minden alkalommal, amikor találkoztunk, akkor én sem veszem észre “időben” a daganatot. Maga az elváltozás nem volt nagy, 1,5 cm. Ha ennél nagyobb, valószínűleg már a nyirokrendszerben, a hónalj környékén áttétet adott volna. Mivel amikor észrevettem, szokásomtól eltérően azonnal orvoshoz mentem, és viszonylag rövid időn belül megoperáltak, nem volt ideje tovább terjeszkedni. De az idő múlását ilyenkor nagyon komolyan kell venni! A mammográfia és a műtét között 1 hónap telt el, és a daganat érezhetően növekedett. Ha nagyobb lett volna, akkor valószínűleg rögtön kemoterápiával kezdtem volna, sok ismerősöm van már az onkológiáról, akik sajnos nem vették észre időben, nyirok áttét volt kimutatható náluk, vagy a daganat mérete indokolta azt, hogy kemoval próbálják meg csökkenteni a daganat méretét. Volt akinél bevált, és van olyan “"betegbarátom” aki hiába csinálta végig a kemot, a daganat nem húzódott vissza. Sírva beszélgettünk a kórház folyosóján, és bevallom nehéz, súlyos szavak hangzottak el a reménytelenségről. Mit kell, mit lehet ilyenkor mondani? Persze bátorítani kell, még akkor is, amikor én is kopaszon, és folyamatos rosszullétekkel küszködve próbáltam erősnek látszani, miközben belül vacogtam, és fájtam. A remény hal meg utoljára. Ez igaz. De visszatérve, ha valaki észleli, hogy valami nincs rendben azonnal menjen orvoshoz! Féljen nyugodtan, mert ez egy teljesen természetes emberi érzés, megtagadni nem szabad, és nem is kell, egyet azonban tudomásul kell venni: innentől kezdve az óra kegyetlenül ketyeg, a vesszőfutás rajt-gongja megkondult. Nincs idő hezitálni.

A műtét a daganat méretétől függően lehet részleges mellállomány eltávolítás, vagy teljes emlőlevétel. Ma már igyekeznek elkerülni a teljes levételt, mert nem a “csonkítás” a cél. Ráadásul a test-egyensúly megváltozása is hatalmas terhet ró elsősorban a gerincre, s mondani sem kell, a lélekre még nagyobbat. Van a neten egy nagyon jó oldal, daganat.hu. Ha valakit érdekel ott sok mindent elolvashat “orvososan”. Én nem vagyok orvos, csak azt próbálom elmondani, amit személyesen megtudtam és megtapasztaltam. A műtét kb. 1-1,5 óra. A vágás kb. 5-10 cm. A műtét előtt közvetlenül a mellbe kontraszt anyagot fecskendeznek be, ami a műtét során a szentinel nyirokcsomókat fogja megmutatni. Hát ez nem kellemes, de ekkorra a páciens már be van nyugtatózva. A szuri helye kék színű lesz, nálam 10 hónap múlva is látszik. Majd elmúlik. Általában két drént, azaz csövet helyeznek el, egyet a mellállomány vágásnál, egyet a hónalji vágásnál. Igen, két seb. Az őrnyirokcsomók vizsgálata miatt. Ezek a nyirokcsomók jelzik azt, hogy a daganat milyen irányban terjed. A műtét előtt belgyógyászat, EKG, és radiológiai vizsgálat. Egyik sem fáj, csak kaját kell vinni, rejtvényújságot. Vagy csak nyugisan el lenni. A kórházba a műtét napján feküdtem be, összesen három napot voltam bent. Ha minden rendben a harmadik napon kiveszik a csöveket, ami szintén nem nagyon fáj, inkább kicsit kellemetlen, de ha szükséges, a sebész úgy is dönthet, hogy bent hagyja a csövet, de ekkor is haza lehet menni. A csövet majd később veszik ki. Otthon lenni jó. A kórházban már egy gyógytornász megmutatja azokat a tornagyakorlatokat amiket el kell végezni ahhoz, hogy a műtött oldal továbbra is mozogjon. A műtét során kénytelenek vágni, kénytelenek nyirok részeket feltárni, ezek a sebek, és vágások sajnos azt eredményezik, hogy a nyirokkeringés lelassul, a kar bedagad, a seb húzódik, tehát igen csak tud fájni. Ezen egyedül a torna segít. Ha fáj akkor is meg kell csinálni, napról-napra jobb lesz. Mondjuk a régi már sose, de rajtam például nem látszik, hogy a bal oldalam “sérült”. Ebbe a karomba injekciót nem kaphatok, ezen a karomon vérnyomást nem mérhetnek, szóval “ennek annyi”. A varratok felszívódnak, a jó hír, hogy nincs varratszedés. 6 hét múlva kontroll, addigra talán a szövettan is megjön. A szövettan eredménye döntő a további kezelés szempontjából. Én meg voltam győződve arról, hogy mivel a daganat kicsi volt, és nyirok áttétem sem volt, nem fogok kemot kapni, egy kis sugárkezelés, és vége. Hát nem így történt. A szövettani eredmény sok mindenről árulkodik. A műtét során eltávolított szöveteket (a daganatot, nyirokcsomókat) szakemberek dolgozzák fel, s megállapítják, milyen a betegség súlyossági fokozata: milyen a daganat szövettani szerkezete és milyen a tumorsejtek osztódási üteme. Alapvetően a szövettan eredménye szabja meg, hogy milyen további kezeléseket kell tervezni. A szövettanász a leletben többek között arról nyilatkozik, hogy a daganat milyen szövettani csoportba sorolható, hogy a tumorszövet mennyire tér el a normál szövettől a sejtmagokat, a szövettani kép egészét illetően. A továbbiakban arról is tájékoztatja kollégáit, hogy mennyire agresszív a növekedés (mennyi az osztódó sejtek száma), hogy mekkora a daganat pontos mérete, hogy látni-e a mikroszkóp alatt a szövetek közé terjedést (invazivitást), ér/nyirokér-betörést (olyan ér/nyirokér-átmetszetet, ami daganatsejteket tartalmaz) vagy elhalást. Azt is vizsgálják, a nyirokcsomókból hány tartalmaz áttétet, az áttét kiterjed-e a nyirokcsomóból vagy sem, és azt is, hogy a daganatszövet tartalmaz-e ösztrogén- és progeszteronreceptort vagy sem. Nos nekem ugyan maga a daganat kicsi volt, de a szerkezete indokolta, hogy kemoterápiát kapjak. Nagyon nehezen fogadtam el, nem értettem, nem akartam. Leforrázott a hír, amikor az onkológián közölték velem azt, hogy 6 kemoterápiás kezelést fogok kapni.

A kemo. Ültem a váróteremben és beszélgetni kezdtem egy ott lévő hölggyel. Ő túl volt már azon, amit én akkor kezdtem. Még nem tudtam mi vár rám. Ő mesélte, én hallgattam. Megkérdeztem tőle, milyen volt a kemo? Kis gondolkodás után csendesen azt mondta: “Hát nem volt egy egyszerű menet.”

Nem akarom túlfeszíteni a dolgot. Onkológusom elmondta, hogy muszáj. Hogy nagy a kiújulási esély, hogy fiatal vagyok. Én nem így éreztem. A menet a következő. Én három hetente, nyolcórás kezelést kaptam. Tehát reggel 8 óra körül bementem a kórházba, egy kicsit várakoztam, majd a doktornőhöz kellett először bemennem. Ő kitöltötte az aktuális papírokat, megkérdezte hogy vagyok, majd mentem le a kezelőbe. A nővérkék bekötötték a branült, ami tulajdonképpen egy nagyon vékony műanyag féle tű, hosszan felcsúsztatva a vénába, majd ezt precízen rögzítették. Először nem értettem miért babrálnak annyit azzal, hogy melyik vénámba helyezzék fel, de alapos oka volt, ma már tudom. Aztán először hányingercsillapítót kaptam, majd egy fél órát vártam. Ezek után kaptam az első infúziót. Hozzá teszem többféle kemo van. A hatóanyagok, az időtartamok is mások. Van amelyik rosszabb, van amelyik kevésbé. Egy biztos: egyik sem kellemes. Szóval én epirubicinnel kezdtem. Ez egy sav. Olyan sav, amitől a nővérek is rettegtek, mert ha csak egy kicsit is szivárog, akkor ott totális bőr-szövet-izom elhalást okoz azonnal, amit utána plasztikázni lehet csak. Ezért volt fontos, hogy biztos, jó vénát találjanak. Ezt a folyadékot kb. 30 perc alatt folyatták végig a testemben, a színe, mint a neve is mutatja, rubin, narancs-vörös. A harminc perc vége fele a hányinger, gyomorfájdalom már jelentkezik. A következő adag, aminek nem tudom a nevét 1 óra alatt folyt le, egy kicsit jobban éreztem magam. Az utolsó adag 6 órán keresztül csordogált, és hányingerem volt végig, a gyomrom nagyon fájt. Enni alig tudtam, inni többet, de főleg az viselt meg, hogy végig kellett ülnöm több órát, majdnem egyfolytában. Szünet volt az adagok között, dolgát intézni kimehetett az ember, de reggel 8 órától este 6-ig nagyon hosszú az idő. Az első kezelés nem volt vészes, a második már rosszabb, s mire a végére értem azt hittem, soha nem lesz vége. Estére annyira elfáradtam, hogy alig tudtam menni. Családom jött értem, támogatott az autóig, mert alig tudtam vánszorogni. A kórháztól az út hazáig, ami kb. 20 perc szinte kibírhatatlan volt. Azt hittem soha nem érek haza. Beszélni nem tudtam, mert elment a hangom, csak rekedt hörgés szakadt ki sokszor belőlem, egyfolytában fáztam, vacogtam és remegtem, mint a kocsonya. Szemeim előtt puha, meleg ágy lebegett, és egy finom, kellemesen meleg leves. De amikor hazaértünk, csak ritkán tudtam enni. Addigra a hányinger és gyomorfájdalom a szinte már elviselhetetlen szintre fokozódott, s ráadásul az ízeket nem éreztem. Bármit megehettem volna, mert se sóst, se édeset, se keserűt, szóval semmit sem éreztem. Szagokat sem, csak a sav maró szagát, még napok múlva is. És ez így ment minimum 3-4-5 napig, csak kb. 1 hét múlva kezdtem egy ici-picit jobban lenni. A kemo utáni 10. napon mindig vérvételre kell menni. De a savak, a vénákat egyre jobban szétmarják, minden szúrás egyre jobban fáj. A vénák begyulladnak, feszülnek, mint egy gitárhúr, a jobb kezemet, ami nem a műtött oldal, hanem a másik, a mai napig teljesen kinyújtani nem tudom, és már nem is fogom tudni. Ami erre egy kicsit használt, az a Lioton gél és Flektor kenőcs keveréke. Vizes borogatni viszont nem szabad.

Szóval kemo előtt egy nappal vérvétel, majd 8 óra kínszenvedés, utána 10. napon vérvétel. Egy – másfél hét pihenés. Fél év. Hat hónap.

Az első kezelés után két héttel fürdés közben valami furcsát éreztem. Szőrtelenné váltam, majd hajmosáskor félig kopasszá. A hajam marékszám a kezembe a maradt. Amit tudtam kifésültem, sírással küszködve. Egy nőnek, de egy férfinak is fontos a hajzata. Nagyobbikam borotvált kopasszá. Lelkileg nagyon megviselt. Személytelenné váltam önmagam számára, magamba droidnak hívtam magam, időnként hangosan is. Sapkát horgoltam, kendőket vettem. Persze mondták ki fog nőni, tudtam, de nem vígasztalt. Aztán kihullott a szemöldököm, majd a szempillám. Sokan nem ismertek meg. Itthon kopaszon mindig fáztam, a mai napig fázós vagyok, pedig már növöget “mókus bundám”, mert aztán most lesz hajam. De ez akkor nem tudott lelkesíteni. A kemok egyre rosszabbak lettek, pedig én szerencsésen megúsztam, nem hánytam, csak az utolsó kezelés után. Ez volt életem legjobb “taccsa”. Megkönnyebbültem. Sorstársaim között sokan nem volt ennyire szerencsések. A véreredményük annyira rossz volt, hogy volt aki steril szobába kötött ki, fehérvérsejt-száma annyira lecsökkent, hogy a legkisebb megfázásba belehalt volna. Nem abba, hogy rákos. Injekciókat kapott, ami olyan fájdalmakat okozott, hogy azt hitte beleőrül. Nekem tudom a mag-kúrám segített. “Segíts magadon, az Isten is megsegít” Népgyógyászat.hu. A következő oldal, mert én hiszek abban, hogy minden orvosság körülöttünk van, a természet mindig gondoskodik rólunk, csak a tudást elveszítettük, elhanyagoltuk. Én utána jártam. Nem akartam csak szintetikus gyógyszerekre támaszkodni. Hiszem, hogy a természetes gyógymódok hihetetlenül kitudják egészíteni a modern gyógykezelést. Be is jött. Már írtam erről ebben blogban, de most is leírom: lenmag, szezámmag, hajdina, köles, olivabogyó. Mind RÁKELLENES gyógynövény, gyógymag. Minden reggel megeszem ezek keverékéből 3-4 kávéskanállal, a fehérvérsejt számom 4500 alá egyszer sem ment. Csak egy alkalommal hánytam, a fizikális erőm 1-2 hét után mindig visszatért, a hajam még a kemo alatt is nőtt egy kicsit, a körmöm nem törik, és számtalan pozitív hatást sorolhatnék még. Mindig, mindenkinek elmondom, hátha mások is veszik maguknak a fáradságot, hogy önmaguk is irányítsák azt, ami velük történik. Hogy ne csak sopánkodjanak, de tegyenek is valamit. Sokszor elfáradtam a harcban én is, de legalább valamit tettem is.

Februárban befejeztem a kemot. Két hét múlva felástam a fél kertet, szabad voltam. Ha az idő engedte kint voltam. Három hét után mentem először a sugárdokihoz. Gondoltam 20-25 adag, oszt jó napot. A doki megvizsgált és meglepődött azon, hogy milyen szépen mozog a műtött oldalon a karom, majd csodálkozott, hogy milyen jó volt viszonylag a kemok alatt a vérképem. Nem fogytam, viszonylag jól nézek ki, már barna volt az arcom, a kezem. Mondtam sokat tornáztattam a kezem, sokat voltam kint, amit tudtam megcsináltam. A jobb kezem azonban a kemotól szétment, nos azt nem tudom kinyújtani. “Az már így marad” Sugárterápia 33 darab. Na bumm. Bár már meg sem lepődtem. Elkezdtem, vetkőzés derékig, törölközőben várakozás a “startvonalnál”, kijön az előttem lévő beteg, aki lehet, hogy férfi, majd én bemegyek, felfekszem, beigazítanak, megfestenek- szép modern csíkos henna a mellkasomra, majd kimennek és a berendezés táncot jár felettem. A 6. kezelés után elromlott a berendezés, két hét szünet.

Az első sugárkezelést a születésnapomon kaptam. Feküdtem az ágyon, felettem körözött a gép, zümmögött, csattogott egy kicsit, majd bejöttek a nővérkék, mondták, hogy még ne mozogjak, maradjak mozdulatlan. Az egyik a jobb, a másik bal oldalamra állt, és énekelni kezdtek:

“Boldog szülinapot,

Boldog szülinapot,

Boldog szülinapot Csilla,

Boldog szülinapot!”

 

Elsírtam magam.